Egy ferences szerzetes, aki megpróbálta keresztény hitre téríteni a mongol nagykánt

Találkozó a magyar király sátrában

János barát útja 1245 áprilisában kezdődött, és csaknem két évébe telt, mire hazajutott. A franciaországi Lyonból kiindulva a mai Ukrajna területén jutott el a Mongol Birodalom nyugati határát 1246 áprilisában. Itt találkozott Batu kánnal, a mongolok térségbeli parancsnokával, aki János beszámolója szerint a Muhinál IV. Béla magyar királytól zsákmányolt sátorban fogadta. A kán továbbengedte a szerzetest a birodalom központja felé.

János barát a Kaszpi-tengeren túl már teljesen ismeretlen vidéken járt. Végül 1246 júliusában érte el a birodalom fővárosa, Karakorum mellett felállított „sárga pavilont”, a Szira Ordát, ahol éppen az új nagykán megválasztása zajlott.

Az új uralkodó – Güjük, a nemrég elhunyt Ögödej nagykán fia – azonban nem volt hajlandó meghallgatni Jánost, ehelyett megparancsolta neki, közölje a pápával és minden európai uralkodóval, hogy valójában nekik lenne illendő hűséget fogadni őhozzá. Az így dolgavégezetlenül, ám egy életre elegendő történettel gazdagabban távozó barát 1246 novemberében kezdte meg a hazautat.

Hazafelé Lengyelországban, Bohémiában, a német területeken, Liège-ben és Champagne-ban is megállt, útjának egy-egy részletét a lelkesen hallgató itteni írnokoknak elmesélve. Lehetséges, hogy a szerzetes ezt nem szívesen tette, vagy nem bízott az írnokokban eléggé, hogy hitelesen jegyzik le elbeszélését, mivel saját írása végén figyelmezteti az olvasót, hogy kizárólag az ő változata felel meg a valóságnak.

Miután 1247-ben visszaért Lyonba, János elkezdte lejegyezni beszámolóját, és megosztotta azt ferences testvéreivel. Sokszor ő olvasta fel nekik, de volt, hogy más felolvasásában ő is hallgatta saját elbeszélését, mintegy önellenőrzésként. Emellett arra bátorította testvéreit, hogy kérdezzenek a felolvasások közben, hogy aztán egy megfelelően tisztázott, új változatban adja ki végleges formában történetét.

Nagy hatású mű

Az Ystoria Mongalorum quos nos Tartaros apellamus („A mongolok története, akiket mi tatároknak hívunk”) a középkori útleírások szélesebb műfajába illeszkedik, amely a távoli, idegen és titokzatos dolgok iránti általános emberi érdeklődés mellett a korai időszakban vallási színezettel is rendelkezett.

A 13. századra – amikor Plano Carpini János is írt – már a minél több információra szomjazó közönség kiszolgálása került középpontba. A műfaj tanulmányozása nem sorolható be könnyen egyetlen tudományterületre sem: tartalmazza a különféle zarándokutak, illetve keresztes hadjáratok leírásait, diplomaták és misszionáriusok úti beszámolóit, illetve az utazók által leírt fiktív történeteket is, amelyeket útjaik során hallottak.

1253-ban János barát művének egyes részletei bekerültek a Speculum historiale („A történelem tükre”) című összefoglaló műbe, amelyet Beauvais-i Vince (Vincent de Beauvais) francia dominikánus szerzetes állított össze. E mű jóval szélesebb körben elterjedt Európában az elkövetkező évszázadok során, a 14. és 15. században kimondottan népszerű referenciaművé vált.

Maga az Ystoria Mongalorum napjainkban 13 példányban maradt fenn, ezek közül kilenc az első, míg négy a második kiadás kópiái. Az első angol fordítást Richard Hakluyt földrajzi író készítette 1598-ban, míg egy másik, 1955-ben angol nyelven kiadott változat csupán „a stanbrooki apátság egy apácáját” nevezi meg fordítóként – ő olyannyira enigmatikus alak, hogy a fordítás keletkezésének ideje sem ismert.

A kéziratok, amelyekben az eredeti mű fennmaradt, az amerikai Yale Egyetem Beinecke Ritka Könyv- és Kéziratkönyvtárában, a franciaországi Bibliothèques/Mediathèques de Metzben, az angliai Bodleian Library, illetve British Library gyűjteményeiben, valamint az ausztriai Österreichische Nationalbibliothekben találhatók meg.

A „toleráns” szerzetes

Az eredeti szövegekre az utóbbi időben több figyelem irányult. 2015-ben például Kathryn A. Montalbano, az amerikai Appalachian State University adjunktusa Félreérteni a mongolokat: Kultúraközi kommunikáció három 13. századi ferences úti beszámolóban című cikkében összehasonlítja János barát, valamint a flamand Rubruk János (Willem van Robroeck) és a szintén itáliai Montecorvino János (Giovanni da Montecorvino) misszionáriusok keleti útjairól született írásait és leveleit, a katolikus egyház és a keleti birodalmak első kommunikációit megvizsgálandó.

Montalbano végkövetkeztetésében arra jut, hogy mindhárom szerzetes, bár erősen próbára lettek téve útjuk során, végső soron hitében megerősödve tért haza annak végén. Azt is megjegyzi továbbá, hogy Plano Carpini János a három szerző közül a legtoleránsabb a mongolok idegen szokásai és vallási gyakorlatai iránt. Tény az is, hogy ez a háromból a legkorábban íródott beszámoló – lehetséges, hogy az idő múlásával a ferencesek egyre kevésbé voltak hajlandók ugyanolyan nyitottsággal közelíteni a mongolok felé, és emiatt egyre hevesebb kritikával és részrehajlással számoltak be róluk.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy János barát írása nyolc fejezetében a mongolok dicséretét zengné. Amellett, hogy beszámol vallási szokásaikról és világnézetükről, valamint kollektív „karakterükről”, sok szót ejt hadviselési formáikról, hadrendjükről, és a legyőzöttekkel és foglyokkal szembeni kegyetlenkedéseikről is. Külön fejezetet szentel továbbá annak, hogyan lehetne a mongolokat csatában legyőzni.

János barát nem fogja vissza magát, amikor „rossz” tulajdonságaikat írja le, és az is látszik leírásából, hogy amíg körükben tartózkodott, egyáltalán nem bízott vendéglátóiban. Emellett – jó okkal – féltette tőlük Európát is: már a bevezetőben megjegyzi, „attól félek, közvetlen veszélyt jelentenek Isten egyházára.”

A mű negyedik fejezetében János barát nagy részletességgel írja le a különféle kegyetlen büntetéseket, amelyeket a mongolok egymásra rónak ki, valamint azt, hogy milyen előszeretettel végeznek a kívülállókkal. Ezek a leírások azt a célt is szolgálták, hogy az olvasók hitelt adjanak az ő, valamint a pápa félelmeinek a keleti fenyegetést illetően.

Többféle figyelmeztetés

Azzal, hogy leírásában a mongolok megbízhatatlanságát és erkölcstelenségét hangsúlyozza, azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy értékeik alapvetően különböznek a keresztényekéitől. A „nemtelen”, „tisztátalan”, valamint „kapzsi és zsugori” jelzők mellett azt is írja, a mongolok „álságosak”, és „sem becsület, sem tisztesség” nincs bennük.

Habár említi „jó” tulajdonságaikat is, beszámolója ezen részét meglehetősen rövidre fogja azzal, hogy rossz tulajdonságaikból viszont annyi van, hogy azokat felsorolni is lehetetlen. János barát emellett kitér a mongolok mindennapi brutalitására is, azt állítva, „az emberölés számukra semmiség”, és hosszasan taglalja, milyen büntetéseket szabnak ki a paráználkodásért vagy az árulásért – bár sokszor lakolnak halállal a törvényszegők, a súlyos bántalmazások sincsenek kizárva.

Beszámolója végén János figyelmezteti az olvasót a különböző befejezetlen részletekkel kapcsolatban, amelyek az ő hazaútja során tett szóbeli beszámolói nyomán terjenghetnek, és értésére adja, hogy kizárólag az ő írása hiteles. A későbbiekben arra juthatott, hogy e figyelmeztetés nem elég, ugyanis a második kiadást már kiegészítette egy kilencedik fejezettel, amelyben a forrásait és az általa elmondottakat alátámasztani képes szemtanúkat sorolja fel.

Kijelenthető tehát, hogy Plan de Carpini János ragaszkodott az igazság általa előadott változatához. Széles körben elterjedt leírásában amellett tartott ki, hogy a mongolok Európa lerohanására készülnek, és – a fenyegetés komolyságát érzékeltetendő – folyamatosan saját és forrásai szavahihetőségét hangsúlyozza, miközben a mongolok rossz tulajdonságaira hegyezi ki beszámolóját.

Habár IV. Ince pápa és János barát félelmei végül nem igazolódtak be, és a mongolok az 1241-1242-es magyarországi tatárjárást követően nem törtek be Európa nyugatibb tájaira – ehelyett a Közel-Kelet, illetve Kína irányába terjeszkedtek a 13. század második felében –, a szerzetes munkája annyira elnyerte a pápa tetszését, hogy kinevezte a montenegrói Bar (a korban Antivari) érsekévé, amely tisztséget haláláig betöltött.

Forrás, fotó: mult-kor.blogstar.hu (a borítóképen IV. Ince megáldja a mongolokhoz induló ferences és dominikánus szerzeteseket)