„Bűntudata volt az embernek, hogy életben maradt” – Vásárhelyen járt Wittner Mária
21 évesen halálra, majd később életfogytiglanra ítélték, mégis azt mondja magáról, hogy sokszor hordozta Isten a tenyerén. Wittner Mária 1956-os forradalmárral Nagy Gyöngyi történész beszélgetett az Emlékpontban csütörtökön.
– Magyarország egykor a szeretet országa volt, manapság azonban tele van gyűlölettel. Olyanok gyűlölködnek, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc 50 éves évfordulóját vérbe fojtották, és az akkori miniszterelnöknek úgy tűnik, hogy elment a józan esze. Mindennek az ellenkezője történt, mint amit mond – kezdte a beszélgetés elején Wittner Mária. Az ’56-os forradalmár szerint mindez azért van, mert a balliberális vezetés nem tudja elviselni, hogy utánuk egy olyan korszak következett, ami kihúzta a mocsárból az országot, és ők már nem férkőzhetnek a hatalom közelébe.
Wittner Mária 1937-ben született. Állítása szerint annyira eleven volt, hogy azt mondták rá, két fiú veszett el benne, Kalocsán pedig a legvagányabb csajnak tartották. – Mindenben benne voltam, nem volt olyan fa, amit nem másztam meg. Sokszor volt rojtos a ruhám – mesélte az Emlékpont vendége, aki iskolában a magyart és a történelmet szerette, a kémiát és a fizikát viszont utálta.
A karmerita rend nevelte, majd állami gondozott volt, és később, 18 éves kora után sem fogadta anyja be magához Budapestre. 1956 nyarán kórházba került hepatitisz miatt, ezután „találkozott” a forradalommal a fővárosi utcákon. – Mindent láttam, ami ott történt. Úgy kezdődött, hogy október 23-án délután egy teherautóból rálőttek egy gyermekes anyára, és a kicsi ott halt meg az anya karjai között. A tömeg felgyújtotta az autót – emlékezett vissza a szabadságharcos.
November 4-én megsérült, aknaszilánkok fúródtak a combjába, sőt, a gerince közelébe is. Utóbbit csak 1980-ban műtötték ki, és mindössze 1 százalék esély volt rá, hogy az operáció során nem bénul le.
1957 nyarán tartóztatták le, amiért részt vett a forradalomban. 1958-ban, 21 évesen több társával együtt halálra ítélték. Később – 200 siralomházban eltöltött nap után – életfogytiglanra változtatták a büntetését. – Oly sok kivégzést láttunk, hogy az embernek bűntudata volt, hogy életben maradt. Megesküdtem, hogy ha túlélem, akkor nem fogok hallgatni, mert akiket ott elveszítettünk, azok már nem tudnak beszélni – osztotta meg érzéseit Wittner Mária, aki könnyek között legközelebbi társára, Sticker Katalinra is megemlékezett. Az ő tiszteletére írta A halálra ítélt lány című verset, amit fel is olvastak a beszélgetés során.
A 13-as szám végigkísérte életét. 13 éves volt, amikor átélte az államosítást, a Kozma utca 13. szám alatt ítélték halálra, és 13 év után, 1970-ben szabadult a börtönből. A rengeteg borzalom mellett mégis úgy érzi, hogy Isten sokszor a tenyerén hordozta őt.
A beszélgetés végén azt üzente a vásárhelyi fiataloknak: a hazánkat, amiért már annyian adták a vérüket, meg kell tartani. „Sokan az életüket áldozták, holott félreállhattak volna, vagy árulók is lehettek volna. Tisztában kell lennünk a történelmünkkel, mert évtizedeken és évszázadokon át ki akarták irtani népünket, és mégis valaki itt tart bennünket. Ha van hitünk és hiszünk Istenben, akkor meg fogjuk érteni, ki az, aki nem engedte el eddig a magyarok kezét”.
Fotók: Gémes Sándor
