Ugrai Panna: a versenyhelyzetek tartanak életben

A mindössze tizennégy éves, hódmezővásárhelyi Ugrai Panna hat éves korában, betegségek sokaságának apropója kapcsán kezdett el úszni, minek után tehetsége gyorsan kimagaslott a többiekétől edzője tudását és ezen talentumát fejlesztvén a versenyzők csoportjáig repítette.

Pannát ma az egyik legsikeresebb és kiemelkedőbb fiatal magyar úszóklasszisok között tartják számon.

Mikor és milyen apropó kapcsán kerültél kapcsolatba először az úszással?

Egészen fiatalon, hat éves koromban kezdtem el úszni Hódmezővásárhelyen, a Gyarmati Dezső Sportuszodában orvosi javaslatra, ugyanis rengeteget betegeskedtem, ez pedig ezen probléma elhárítására egy jó opciónak tűnt. Nagy örömünkre be is vált, sőt, kijelenthetem, hogy aztán mindez teljes egészében meghatározta az életem. Úszni Bokor Kata tanított meg.

Mi motivált arra, hogy mindezt versenyszerűen és ne csupán rekreáció gyanánt űzd?

Az első edzőm, Kőhegyi Ferenc volt. Majd ezt követően Kiss László kezdte el utam egyengetni, és Ádándi Kiss Gyulának is sokat köszönhetek. Már az első versenyen való részvétel élménye arra motivált, hogy ez ne csupán csak egy rekreáció gyanánt űzött sport legyen az éltemben. Ugyanis ezt követően nem volt kérdés afelől, hogy ezen a pályán maradok-e vagy sem, tagadhatatlan, hogy szerelembe estem. Az a fajta kihívás, amibe a medencébe való ugráskor kerül az ember leírhatatlan. Ez egy olyan erős versenyhelyzet hoz létre, amiben mindig a legjobbat kell megmutatni önmagunkból. És tulajdonképpen ez az, amit a legjobban szeretek benne.

Mit jelent számodra az úszás, mit ad neked és mi az, ami éltet benne?

Amikor vízbe érkezem megnyugszom. Számomra az úszás nem mást, mint a kikapcsolódás lehetőségét jelenti. És bár biztosan közhelyesen hangzik, de tényleg így van. Minden egyes edzésen és versenyen eltudom engedni a bennem kavargó gondolatokat, és kitudom zárni magamból a világot és annak minden velejáró gondját-baját. Az elmém tiszta lesz és csak a mozgásra összepontosít, a testemmel karöltvén. Ez éltet. Egyszerűen imádok úszni.

Jelenleg mely eredményedre vagy a legbüszkébb?

Minden eredményemre büszke vagyok. Nem csak a helyezésekre, hanem az időeredményekre is egyaránt. Ugyanis ezek azok a pillanatok, ahol a munka megtérül és gyümölccsé válik. Viszont, ha egyet kellene kiemelnem, akkor a 2018-ban, Budapesten megrendezett Úszó Világkupa lenne, ahol a felnőttek között, 200 méter háton a 12. helyen tudhattam magam.

Milyen céljaid vannak az úszás terén, és ki a legnagyobb példaképed, akire hasonlítani szeretnél?

Legfőbb célom nem más, mint minden egyes medencébe való ugráskor a legtöbbet kihozni magamból. Mint sokunknak, nekem is a legnagyobb példaképem Magyarország legtehetségesebb úszónője, Hosszú Katinka. Tisztelem és becsülöm a munkásságát és a kitartását, az ő elért eredményei kétségkívül olyan eredmények, amelyekből mi, pályakezdő versenyzők igen sokat tanulhatunk. Viszont hasonlítani senkire sem szeretnék. Önmagam akarok lenni és a saját utamat szeretném járni.

És végül mennyire megterhelő mindez fizikailag és lelkileg egyaránt?

Közismert, hogyha az ember szereti azt, amivel foglalkozik, az számára nem feltétlenül és nem olyan mértékben megterhelő. Ez a sport minden szempontból áldozatokat követel. Szerencsés vagyok, ugyanis kiváló edzőm és remek csapatom van, itt Hódmezővásárhelyen, akikkel az edzések mindig jó hangulatban telnek, kemény munkával és egy folytonos tudás tágítással. Nem utolsó sorban pedig végtelenül hálás vagyok a családomnak, akik mindenben támogatnak és akik segítenek abban, hogy az életutam egy olyan életút legyen, ahol úszni öröm. Emellett kiemelném, hogy a sikereim eléréséhez nem csak az úszó edzőm, Máté Hunor, akivel fél éve dolgozunk együtt, hanem a gyógytornászom és a személyi edzőm Hirczi Margó is egyaránt hozzásegít, valamint a masszőröm Galicza Zoltán, és nem utolsó sorban az egyesület elnökének Dr. Szabó J Attilának, akik időt és energiát szántak rám és ez idáig mindig, mindenben támogattak. Igyekszem a jövőben is hasonló eredményekkel gazdagítani a klubbot és önmagamat is.

Fotó: Gémes Sándor