A hét embere: Kothencz János a nehéz sorsú gyermekeknek szentelte életét

Ezúttal a hét emberének Kothencz Jánost, a Szeged-Csanádi Egyházmegye Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató főigazgatóját választottuk. János, aki ismert és elismert pedagógus, terapeuta, gyermek- és ifjúságvédelmi szakértő, nem utolsósorban pedig az 1996-ban létrejött szegedi ÁGOTA Alapítvány megálmodója, három hónapos korában vált állami gondozottá. Először a kecskeméti, később pedig a hajósi nevelőotthonban nevelkedett, ami egy életre megpecsételte mindennapjait, értve ma már mindezt a szó legnemesebb értelmében.

Kothencz János ugyanis több mint húsz évvel ezelőtt az állami gondozott gyermekek támogatását és a hátrányos helyzetű gyermekek megsegítését választotta hivatásul, küldetésül. Ennek köszönhetően ma büszkén mondhatja, hogy több száz árván maradt gyermek hozzá hasonlóan megpecsételt sorsát egyengette járható, de legfőképp egy boldogabb, egészségesebb útra.

Számos terápiás módszer alkalmazását sajátította el, és ő maga is kidolgozott bizonyos terápiás eljárásokat a pszichoszociális segítségnyújtás területén. Képzett szociálterápiás csoportterapeuta (ASIS), AVP tréner és a KÁSZPEM-Szenzitív Pedagógikoterápiás Rendszer megalkotója, alapítója, amely rendszert úgy a hazai, mint a külföldi gyermekvédelmi szakellátás területein egyre szélesebb körben alkalmazzák.

Az árvaságról, arról, hogy érintettként hogyan sikerült az ÁGOTA Alapítvány keretén belül egy igazán hasznos, jól működő, emberi életeket megmentő és megsegítő rendszert kiépítenie az elmúlt két évtizedben – nem csak a megyében, hanem országos szinten –, és hogy miért tartja a magyar kormánnyal egyetemben fontosnak, hogy egyre több olyan pár váljon nevelőszülővé, akiknek nem áll módjukban természetes úton gyermeket vállalni, ő maga vallott portálunknak.

– Az immár több mint két évtizede működő szegedi ÁGOTA Alapítvány alapvető szemlélete és célja nem más, mint, hogy a fő tevékenységét, vagyis a gyermekvédelmet a gyermekek oldaláról közelítse meg. Rendkívül fontos, hogy biztonságot, jó körülményeket és reményt keltsünk a gyermekekben akkor, amikor egy-egy hátrányos, kiszolgáltatott helyzetből emeljük ki őket. Avagy törekednünk kell arra, hogy a rajtuk ejtett sebek mielőbb begyógyuljanak. Egyébként a gyermekvédelmi szakellátás hosszú évtizedekig sem az intézményes, sem pedig a nevelőszülők által kialakított rendszerekben nem azt a célt szolgálta, és nem azt az attitűdöt képviselte, amit kellett volna. 2010-ben azonban Soltész Miklós szociálpolitikáért felelős államtitkár színre lépésével olyan változások léptek életbe, amelyek ezen rendszerek hibáit lassan, de biztosan elkezdték elhárítani, ami nagyban segítette az ÁGOTA Alapítvány munkáját is. Valamint, mindehhez hozzájárult az is, hogy ugyanezen évben Kiss-Rigó László püspök, a Szeged-Csanádi Egyházmegye fenntartásában működő Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató alapítója támogatni kezdte az alapítvány munkáját, és kiállt annak hitvallása mellett. Külön öröm, hogy ezt a fajta kurázsit és szemléletmódot az elmúlt években öt megyére és a főváros egyes területeire is sikerült kiterjesztenünk annak érdekében, hogy a magyar gyermekvédelmi rendszer sokkal kiemelkedőbb, hasznosabb, hatásosabb és barátságosabb szerepet töltsön be a mindennapokban

– kezdte gondolatait az ÁGOTA Alapítvány alapítója.

Aki hangsúlyozta, az alapítvány tagjai szívbéli szeretetben, áldozatokban és odaadásban gazdagon gondolkodnak arról, hogy az érintett fiatalok érdekeit és igényeit mindig, minden körülmények között a legjobban kiszolgálják. A gyermeki sorsok tehát önként és szeretetből menekülnek meg. Ezzel is azokat a megrögzött, rossz attitűdöket akarják meghaladni, amelyek a gyermekvédelem rendszerét ez idáig sajnálatos módon jellemezték.

– Csodálatos lenne, ha idővel végre minden kolléga, aki a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozik, elsősorban emberi indíttatásból közelítené meg hivatását, példát mutatva ezáltal az egyébként fájdalmakkal és sérülésekkel teli élethelyzetben levő fiatalok számára, nem utolsósorban pedig reményt biztosítva a számukra egy egészséges, kiegyensúlyozott, félelmektől mentes ellátásra és életre. Az árván maradt gyermekekhez való hozzáállás, valamint maga a rendszer, amibe ők kerülnek, olyan, a régi sémákhoz és gondolatokhoz visszanyúló, társadalmi és kulturális probléma, mely a múlt hibája. Az ÁGOTA Alapítvány és a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató, Kiss-Rigó László püspök és Fülöp Attila – aki 2018 májusa óta dolgozik szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárként – mind-mind azon dolgozik, hogy ez a rossz hozzáállás megszűnjön a magyar társadalomban

– fejtette ki Kothencz János.

Kiemelte, nem szabad, hogy a társadalomban tabutéma legyen a gyermekvédelem, a gyermekbántalmazás vagy a nehéz és hátrányos helyzetek, az azokban élő fiatalok kiszolgáltatott és megkeseredett élete. Leszögezte, bántalmazásról nemcsak fizikális, hanem verbális értelemben is beszélhetünk, és elmondta: éppen ez az egyik legfőbb oka a szakhatóság által végzett, családból történő kiemelésnek. A szakhatóság alatt egyébként gondolhatunk úgy a rendőrökre, mint a mentősökre, a tűzoltókra és természetesen a gyámhivatal munkatársaira is, abban az esetben, ha az adott helyzet megkívánja. Sőt a társadalom minden tagjától alapvető elvárás, hogy bekapcsoljon az a bizonyos jelzőrendszer, amikor egy-egy bántalmazásra utaló helyzetet lát vagy észlel – fogalmazott.

– Egyetlen társadalom sem engedheti meg magának, hogy olyan kardinális problémákat, mint a gyermekbántalmazás, ami egyébként sajnos komoly százalékban jelen van Magyarországon kortól, nemtől függetlenül tabuként kezeljen. A normális az, ha egészséges, a saját értékrendünkbe is könnyen beilleszthető keretek között toleránsak vagyunk mindig, mindenkivel. Emellett pedig meg kell tanulnunk használni a jelzőrendszert. Vagyis abban az esetben, ha szemtanúi vagyunk egy olyan szörnyű esetnek, illetve tudomást szerzünk egy-egy olyan szituációról, amely az adott gyermek életét, testi és lelki egészségét veszélyezteti, emberi és állampolgársági kötelességünk jelezni azt a legközelebbi és legkönnyebben elérhető szakember irányába. Vagyis, ha úgy tetszik: mindnyájan jelzőrendszerek vagyunk. Csak az ebbéli közönyösségünk lehet az oka, hogy egyre több, fájdalmas gyermeksors jelenik meg a szakellátásban, de ezt sem kezelhetjük tabuként. Hiszen ezen gyermekek életútja pontosan olyan, mint egy fehér papír, amin tisztán látszik, hogy kik és hogyan mentek rajta keresztül. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy mi is lábnyomként szerepeljünk ezen a papíron. A magam érintettsége persze sokkal felelősségteljesebb lépésekre késztet ez ügyben, magam is közvetlen kapcsolatba kerüljek a gyermekekkel. Sőt, kiemelten fontosnak találom, hogy közvetlen közelről, szerves részként jelen legyek egy-egy terápián, programon, táboron, foglalkozáson, ahol igyekszem a saját tapasztalataimat és gondolataimat átadni, megnyugvást és reményt kelteni a gyerekekben. Ugyanis pontosan tudom, hogy mit élnek át a családjukból való kiemeléskor. Ismerem, milyen sebeket ejt rajtuk ilyenkor mindez. És próbálom megtalálni a megfelelő gyógymódot a megfelelő szakértőkkel együtt

– mesélte a gyermekvédelmi szakember.

Kothencz János fontosnak tartja, hogy a családjukból kiemelt gyermekek minden tekintetben és értelemben a lehető legjobb helyre kerüljenek, ezek pedig véleménye szerint sokkal inkább a nevelőszülők kezei, mint sem az árvaházak falai közt vannak.

– Még mindig találkozom olyan intézményrendszerekkel, ahol egyszerűen megállt az idő, és az állami gondozásba került gyermekek katasztrofális körülmények között tengetik mindennapjaikat. Éppen ezért az a legfőbb célom, hogy Magyarországon alapjaiban változzék meg a gyermekekkel való bánásmód, elsősorban emberi, másrészt szakmai értelemben. A motivációm ebből adódóan tehát a rendszerváltás: azért, hogy azon fiatalok, akik ugyanolyan helyzetben vannak, mint egykoron én voltam, ne velem hasonló cipőben járjanak. Hiszek Istenben, és ezáltal abban is, hogy ad mindehhez kegyelmet, türelmet és szeretetet. Hiszek abban, hogy nekem ezen a pályán dolgom van. Hiszek abban, hogy Isten meghallgatja az imáimat, és egy-egy jól sikerült esemény, tábor vagy gyermekelhelyezés után ad újabb és újabb kegyelmet és kitartást ahhoz, hogy mindig több és több gyermeki sorsot meg tudjunk menteni, immáron több éve a magyar kormánnyal karöltve, mégpedig elsősorban a nevelőszülők hálózatának kiépítésével. Ezért nemcsak mi, az alapítvány munkatársai és a gyermekvédelem szakértői, hanem Fülöp Attila is nagyon sokat küzd, és járja az országot azért, hogy az árván maradt gyermekek egészséges és egységes családokba kerüljenek

– osztotta meg velünk Kothencz János.

Elárulta, az abúzusok után nem könnyű a gyermekekkel elhitetni, hogy a történtek nem az ő hibájukból keletkeztek, és hogy ők is szerethetőek és értékesek. Hogy őket is tudják szeretni, és ők is tudnak szeretni. Hogy nem kell többé attól tartaniuk, hogy nem kapnak enni, vagy elverik, terrorban tartják, esetleg zaklatják őket, és kiabálnak velük.

– Mindig arra kérem az Istent, segítsen nekünk abban, hogy ezek az ártatlan, kiszolgáltatott gyermekek általunk, a munkánk által újra merjenek, szeressenek, bízzanak és higgyenek. A bántalmazás ugyanis a lélek egészére kihat. Úgy az érzelmekre, az idegrendszerre, mint a személyiségfejlődésre. Idő kell ahhoz, hogy mindez újra ép legyen. Ezt követően viszont létre tud jönni egy nemzedéképítés, ugyanis, amint sikerül a sebeket begyógyítani, ezek a fiatalok mernek családot alapítani, és gyermekeket vállalni, biztonságban és szeretetben felnevelni őket, és megadni nekik mindazt, amit ők nem kaptak meg

– zárta gondolatait Kothencz János.

Arra a kérdésre pedig, gyermekvédelmi szakértőként mi a véleménye arról, hogy Hódmezővásárhely polgármestere, Márki-Zay Péter a testi fenyítést a gyermeknevelés egy lehetséges eszközének nyilvánította az elmúlt hetekben, azt válaszolta: „Nincs olyan, hogy atyai nyakleves, hiszen ne felejtsük el, hogy mindezt maga Makarenko is megbánta. Persze nem kívánok erkölcsi pálcát törni azok felett, akik hisznek ebben, de ezzel együtt azt kell mondjam, ha ez megvalósul, az a magunk sutaságának tünete. Azt jelképezi, hogy a szülő nem volt képes leküzdeni az előtte álló kihívást, és a probléma kezelését a kommunikáció hiányában az atyai nyaklevesre szűkíti le.”

Kothencz János személye nemcsak azért példaértékű és kiemelkedő a magyar társadalomban, mert árvaként csodálatosan megállta a helyét, és egy remek, feladatokkal teli, de mégis nemes és szívet melengető hivatást választott magának, hanem azért is, mert életcélja, hogy valamennyi hátrányos, halmozottan hátrányos vagy bántalmazásban szenvedő életet élő gyermeket mielőbb kiemeljék az adott helyzetből, és rövid időn belül élhető körülmények közé kerüljön, szeretetben, törődésben és gondoskodásban. Az általa koordinált intézmények felszereltségének és működésének folyamatos ellenőrzése, valamint a programokon, rendezvényeken és táborokban történő aktívan szerepvállalása immár 23 éve ezt erősítik.

Fotó: Gémes Sándor