Hevesi Kriszta: napjainkban a fiatalok pillanatnyi önértékelését a lájkok száma alakítja

Kapcsolatokat teremt és szakít szét. Önértékelést rombol, miközben hírnevet biztosít, olykor közösségi összefogásra sarkall, emellett pedig bőszen hirdet, politikailag fröcsög, látszólag gyakran emberileg felemel, ugyanakkor aztán egy pillanat alatt lehúz. És még hosszasan lehetne sorolni az online világ és az abban megtalálható közösségi felületek előnyeit és hátrányait, amelyek kétségkívül meghatározzák mindennapjainkat. Az elmúlt években rohamosan fejlődött és változott általa a világ, és ennek fejében a világban élők élete egyaránt. Amely legnagyobb hatását minden bizonnyal, jól láthatóan a fiatalokra töltötte ki. Ennek kapcsán a mindenki által jól ismert, magas szakértelemmel bíró szexuál- és sportpszichológust, Hevesi Krisztát kérdeztük.

Milyen hatásokkal van napjainkban a fiatalokra a közösségi médiák felülete? Ön mint szakértő hogyan vélekedik erről?

Mi, emberek szinte bármitől képesek vagyunk függővé válni – legyen szó a dohányzásról a testedzésről, vagy akár a közösségi oldalak használatáról! Ez jelenti igazából a legfontosabb problémát, hogy a következő generáció szinte feladja a hétköznapi realitásban való részvételt, és még az esetleges programokat is a posztolható képek és lájkszámok alapján választják. Ráadásul a való élet tempója nem tud versengeni az internet végtelen világával, pörgésével. Egy napjainkban tipikus történetet idézve: az egyik ismerősöm a két fiával elutazott Velencébe, nagyon boldog volt, hogy nagy nehézségek árán ugyan, de sikerült gondolázást is intéznie. Míg ő áhítattal gyönyörködött a látványban a város nevezetességei közt haladva a folyón, a srácok szinte fel sem néztek a telefonjukból. A szülők számára bizonyára igen ismerős jelenetek ezek… Egy ideig bírta, majd kifakadt, mire a fiatalok unott arccal közölték, hogy ők ezeket az épületeket pár perc alatt megnézték a neten, s már máshol tartanak – majd tovább böngészték a mobiljaikat. A világháló változatosságával sem a valós élmények, sem a hús-vér emberek nem tudnak versengeni.

Hogyan befolyásolja az ezen felületeken való részvételük az önértékelésüket?

Mindez gyakorlatilag egy „mission impossible”, vagyis lehetetlen küldetés, hogy a hétköznapok megjelenésében, külsőségeiben a közösségi oldalakra feltöltött, gondosan szelektált, legelőnyösebb pózban fotózott, beállított, retusált és fényezett képekkel versengjünk. Ráadásul ezek a felületek már-már irreális, úgynevezett „szupernormális” ingereket hoznak létre, azaz olyan külső tulajdonságokat, amelyek a való életben természetes formájukban nincsenek jelen: csempefehér fogakat, márvány bőrt, mini orrot, öklömnyi pupillát és világító szemfehérjét, s a lista még ettől is hosszabb. A plasztikai sebészek elmondása szerint napi szinten jelentkező kérés a fiataloktól, hogy a Snapchatben megjelenő (nagyjából az előző leírásnak megfelelő, azzal a kiegészítéssel élve, hogy itt akár rózsaszín nyuszifülekkel és bajusszal is szerepelhetnek) arcukra akarják operáltatni magukat. Riadtan figyelik a feltöltött képek népszerűségét, és percek alatt depresszív hangulatba kerülnek, ha egy fotó nem hozza meg az elvárt kedveléseket, hozzászólásokat – miközben egy kritikus, gonosz hang miatt akár öngyilkos gondolataik is születhetnek. A pillanatnyi önértékelésüket a lájkok száma alakítja. S akkor még nem szóltunk a különböző, evészavarokat promotáló oldalakról (pro anorexia, pro bulímia és így tovább), valamint a testi épségüket veszélyeztető kihívásokról (Facebook Challenge), amelyekben akár savat is képesek inni pár másodpercnyi figyelemért, népszerűségért. Ők az iGeneráció, akik nem jobbak vagy rosszabbak a korábbi fiataloknál: nem tehetnek róla, hogy ebbe születtek bele.

Miként alakítja mindez az emberi kapcsolataikat?

Saját magukat, de a másik személyt sem tartják így eléggé értékesnek. Az emberi kapcsolatok gombnyomással törölhetők, megszakíthatóak, letilthatóak. Mindig van következő. Megnehezíti ez az ingeráradat az elköteleződést mind a foglalkozás választása, mind pedig a magánélet terén. Erre szoktam azt a példát hozni, hogy ha van két táskám, akkor pár másodperc alatt döntök reggel, hogy melyikbe pakolok. Azonban, amennyiben tizenöt táska illik az aznapi outfitemhez, valószínűleg eltart majd egy darabig a szelektálás, és a döntést követően sem leszek benne biztos, hogy jól választottam, mert hogy bizonytalanná tesz majd a bőség. Ugyanilyenek vagyunk most a kapcsolatainkban is: a közösségi oldalak fényképeihez képest a partner szürkének tűnik, mivel látom a hétköznapi arcát is. Senki sem tud csücsörítve és pucsítva közlekedni a lakásban, vagy rögvest retusálva, mint amilyenek az online pózolásokkor az ott látott szereplők. Ráadásul a közösségi média felületén mindenki egy „vágyott” arcát mutatja: rendületlenül mosolyog, az előnyösebb profilját fényképezteti, és így tovább, s ami oda felkerül, az vélhetően több száz kép közül lett kiválasztva. Ezzel szemben senki sem tölt fel fotót arról, amikor visongva hisztizik, be van dagadva a szeme, vagy éppen két hete nem volt ideje hajat mosni. Egy illuzórikus világ ez, ami kifoszthatja a valódi életünket.

Képes deformálódni a személyiség ezáltal?

A deformálódik egy erős kifejezés, én inkább úgy fogalmaznék, hogy mindenkire hatást gyakorol, pont úgy, mint a reklámok. Az emberek többsége azt hiszi, hogy nem befolyásolják a vásárlását a médiában látott tartalmak, de bizonyítottan – nagyrészt tudattalanul – igen. Szeretünk tetszeni, mások által elfogadottak lenni, így a „szociális valuta” (like) egy erős ópium. A jelentése az, hogy érdekel, mi van veled, tetszik, amit csinálsz, ahogy kinézel. Az iGeneráció pedig már ebbe csöppent bele, számukra ez adja a referenciakeretet, ez a visszajelzés a meghatározó, a vágyott. Egyfajta „második identitás” építhető fel itt, ami köszönőviszonyban sincs az offline, avagy a való életben megélttel. Egy furcsa világba csöppentünk, s ezt jelzi például az is, hogy sokszor azt is elhisszük, hogy bárkit is érdekel a reggelink…

Hogyan lehetne/kellene az online közösségek lekülönbözőbb felületeit helyesen használni?

Nem mindegy, hogy ezek a felületek összekötnek és megtartanak kapcsolatokat – hisz mennyire jó itt nyomon követni az általános iskolás barátnőm ünnepnapjait, látni a külföldre költözött unokahúgom gyerekeit, a volt tanárom új munkahelyét és így tovább –, vagy pedig kiszakítanak az aktuális szociális közegünkből az által, hogy ezeknek köszönhetően mindenki a telefonját babrálja (még az ágyban is). Pedig az emberi létünk alapszabálya nem más, mint: a mérték az érték. Olyan ez, mint a viperaméreg: kis mennyiségben orvosság, nagy mennyiségben méreg!

Fotó: Blatinczky János/Csányi István