Nyitott tenyérrel
Bénultan asszisztálunk a közélet egyre mélyebbre süllyedéséhez miközben Hódmezővásárhely minden nappal gyengébb, kiszolgáltatottabb és értéktelenebb lesz. Csak Ön szabhat gátat a várost megfojtó erőszaknak!
Az erőszaknak megvannak a maga törvényei. Az első, hogy érkezzen bármennyire is derült égből, az a bizonyos első pofon valójában soha nem előzmények nélküli. Talán ezért olyan önmarcangolóan fájdalmas a párkapcsolati erőszakot elszenvedők saját maguknak feltett kérdése: miért nem vették észre a jeleket. A második, hogy az első pofont mindig a második követi. Majd a többi. Az erőszak harmadik törvénye, hogy egyre elviselhetetlenebb lesz. A negyedik pedig, hogy a legrosszabb, amit tehetünk, ha szemet hunyunk felette. Magától soha nem tűnik el és attól, hogy eltűrik, egyre gátlástalanabbá válik. Az egyre borzalmasabb történésekkel az erőszakos ember fokozatosan minden kontrollt ledob magáról, az áldozatok pedig egyre kiszolgáltatottabbá válnak. A mind nagyobb sérelmek terhe elsorvasztja a cselekvőképességet, beszűkíti a gondolkodást összezavarva a jót és a rosszat, a helyest és a helytelent. Az erőszak csapdába ejti egyre elnézőbbé, érzéketlenebbé váló áldozatait, akik minél tovább maradnak hatása alatt, annál kisebb eséllyel szabadulnak, és annál több maradandó sérüléseket hordoznak magukban.
A tettleges, fizikai mellett mindez igaz a viselkedésben, az emberi interakciókban megjelenő erőszakra is, gondoljunk csak az iskolai, vagy a munkahelyi erőszakra, esetleg a közösségi médiában fellépő üldözésszerű gyűlöletre. De ugyanígy érvényesek a fentiek a közéleti erőszakra is. Ha egyszer felütötte fejét, egyre erősödik, áldozatait egyre jobban csapdába ejti, végül egy olyan, erkölcseiben kifordított világba visz, amelyben csak zavarodottan, lehetőségeiktől, cselekvőképességüktől és értékeiktől megfosztott emberek élnek. Az út egyenes, a sebesség fokozódik, vagy ahogyan mondani szokták, a nácik sem a haláltáborokkal kezdték.
Indul a vonat
2018 elején sokaknak szimpatikus volt Márki-Zay Péter szókimondó stílusa. Határozottan „odaszólt” ellenfeleinek, úgy tűnt, ki meri mondani, amit az ellenzéki politikusok addig nem. Valójában a politikába új belépőként saját eredmények és konkrét program nélkül csak ellenfelei támadásával tudta saját politikai karakterét felrajzolni, népszerűségét, ismertségét növelni. A tolvajozást a börtönözés, majd a lámpavasazás követte, a kezdeti élénk, szókimondó határozottság mára ellentmondást nem tűrő, szent megszállottsággá sötétült. Ami eleinte még kampánytaktikai lépésnek tűnt, mára a politikusi karakter egyetlen meghatározó vonásává merevedett: továbbra sem az eredmények és a program, hanem az ellenfelek támadása határozza meg és jelenti mindazt, ami Márki-Zay Péter. Így volt ez a miniszterelnök-jelölti kampányban is, de, ami sokkal fontosabb: így van 2018 óta Vásárhelyen. Az egyetlen erő, amivel Márki-Zay össze tudja tartani a táborát, ami mozgatja a politikai cselekvéseit, amivel felszínen tudja tartani magát, az az ellenfelek iránt érzett csillapíthatatlan gyűlölet és a végtelen harc.
Sokan mondják, hogy a város a politikai kampány (vagy osztályharcos forradalom) állapotába ragadt, ez azonban csak a felszín. A valóság ennél sokkal rosszabb: Vásárhely egy erőszakos ember csapdájába szorult. Az utcákon, munkahelyeken, kisebb-nagyobb közösségekben naponta zajló hitvita, a sajtóban állandósuló háború, a közösségi média véget nem érő kommentviadala valójában egyetlen embert szolgál. Az életünk részévé váló széthúzás, a másik tábor utálatán alapuló gondolkodás, a másik hovatartozásából eredő beazonosítása nem egy jobb Vásárhelyt hozott el, csupán egy erőszakos ember hatalmát biztosítja. Márki-Zay Péter szétszakított baráti, szomszédi kapcsolatokra, a város közösségének soha be nem gyógyuló sebeire, nyilvánosan megalázott, megszégyenített emberekre építette politikai karrierjét, és mára minden gátlását elvesztette.
Az odaszólások, a harcias kijelentések, a vasárnap esték egyre durvuló hangvételű kétórás monológjai, és a közgyűlési ülések mára végletesen átpolitizált, már-már óvodás módon személyeskedő veszekedései, az egyre alpáribb és agresszívebb szólamok józan észre mért ütéseitől elérzéktelenedett közéletben Márki-Zay Péter egyre messzebbre megy, és mára végső próbatétel elé állít minden vásárhelyit.
Ahol már a család sem szent
Sokaknál, de különösen a liberális ellenzéki tábor berkeiben keltett nagy felháborodást a vásárhelyi polgármester 2019-es nyilatkozata, amikor azt fejtegette, nyitott kézfejjel, tenyérrel lehet megütni a gyermeket. Pedig a családjához fűződő viszonya korábban sem volt „százas”. 2018-as fellépésekor a saját gyermekeit lényegében kampányeszközként használta. Nemcsak a Palikának mesélt, a nagy agresszív gyereket legyőző sok kisgyerek minden sajtoórgánumnak elmesélt – nézettségtől függően akár még könnycseppekkel, esetleg Palika jelenlétével is megspékelt – történetére gondolunk, hanem arra, ahogyan a riportműsorokban mutogatta a gyerekeit, a feleségével való kapcsolatáról sztorizott, egészen addig, hogy a miniszterelnök-jelölti bukás után a családját állította maga mögé élőfalként a színpadra. Gondoljunk csak bele, apaként semmi gondot nem jelentett Márki-Zay Péternek, hogy a saját történelmi bukásán ledöbbent országos nyilvánosság elé vigye a gyerekeit.
De a mások családjához való viszony az, amivel a polgármester a szemünk előtt lépte át a Rubicont. Márki-Zay Péter előbb fideszezett, majd lázározott egyre és egyre erőszakosabban, mára viszont gyakorlatilag rászállt a képviselő gyerekeire. Az állandóan ismételgetett szólamaiban rendre feltűnik Lázár autóval randalírozó nagyobbik fia, mindenféle konkrétum és bizonyíték nélkül, sejtetve. De a legegyértelműbb helyzet a képviselő másik fiának támadása. Árulja már el valaki, mi köze van annak, hogy a vásárhelyi uszoda nem kapott kiegészítő kormányzati támogatást ahhoz, hogy Lázár János kisebbik fia oda jár edzeni? Fordítva még esetleg érthető volna, ha azt sérelmezné a polgármester, hogy csak azért kap támogatást egy uszoda, mert oda jár a miniszter gyereke. De abban, hogy nem kap pluszpénzt a sportlétesítmény, nyilvánvalóan semmi szerepe nincs Lázár fiának. Egyértelmű, hogy ennek csak és kizárólag egyetlen oka van: Lázárnak ártani. Ha már Lázár János mantraszerű gyalázásával semmit nem tudott elérni, hiszen a képviselő tönkreverte a választáson, akkor a gyerekeinek akar ártani. A gyerekeket akarja lejáratni a nyilvánosságban, hogy ezen keresztül bántsa a szüleiket.
Az utolsó kijárat Vásárhely felé
A végletesen elmérgesedett vásárhelyi közbeszéd sűrű levegője megtelepedett a városban, és lassan beleivódott mindenbe. Az a fajta személyeskedő gyűlölet, ahogyan a polgármester a politikai ellenfeleiről beszél, minden határon túlmegy. Nemcsak Hódmezővásárhelyen példa nélküli a politikai ellenfelek még nem felnőttkorú gyermekének támadása, hanem a világon mindenütt. Márki-Zaynak viszont ez a munkamódszere, emlékezzünk csak arra, hogy a miniszterelnök-jelölti kampányban milyen elszántan bizonygatta a miniszterelnök fiának homoszexualitását! Még a saját táborában is kiverte a biztosítékot, végül a balliberális értelmiség nyomására szállt le a témáról.
Mennyire vehető komolyan az a politikus, aki sikerét ellenfele gyermekének támadásától reméli? Meddig bírja még el a hivalkodóan hirdetett keresztényi szeretet álszent álarca a mögüle áradó ordas gyűlölet bűzös leheletét? Mikor vesszük észre, hogy a vásárhelyi közéletben 2018-ban megjelenő, csipkelődő erőszak embereken gázolt át, közösségeket rombolt szét, hagyományokat, erkölcsöket taposott le, és ma már gyerekeket vesz célba, hogy pellengérre állítsa őket a közösség előtt. Meddig próbáljuk még elhinni, hogy ha elfordítjuk a fejünket, és azzal nyugtatjuk magunkat, hogy nem velünk történik meg, nem a mi férjünket, feleségünket, apánkat vagy anyánkat szégyenítik meg éppen nyilvánosan, vagy járatják le a közösségi médiában, nem a mi gyerekeinket támadják, akkor mindez majd magától elmúlik? Mikor mondjuk ki azt, hogy a gyermekbántalmazás nem fér bele? Sem nyitott tenyérrel, sem a nyilvános támadáson keresztül. Minek kell történnie, hogy megértsük, az erőszak útján nincs megállás, és a legrosszabb, ha szemet hunyunk felette, mert az erőszak egyre gátlástalanabbá, és egyre elviselhetetlenebbé, a közösség pedig egyre kiszolgáltatottabbá válik? Meddig kell még elfajulnia a vásárhelyi közbeszédnek, hogy végre kimondjuk: egyetlen politikusnak sincs ehhez joga! Egyetlen politikus sem teheti ezt meg senkivel!
Az erőszakra egyszer és mindenkorra nemet kell mondanunk! Nem a politikusokért, hanem saját magunkért, a közösségünkért és a városért. Az erőszaknak a leghatározottabban megálljt kell szabni, és az erőszakos embert el kell zavarni a közéletből. Mert az erőszak magától soha nem tűnik el, az erőszakos ember önként soha nem változik meg. Márki-Zay Péter öt év alatt egyértelművé tette, mire számíthatunk tőle, és az is biztos, hogy magától nem megy el. Nekünk kell eltakarítani a közéletből.
