Kozma- Vízkeleti Dániel: a nyíltság nagyon sokat tud segíteni nehéz kérdések megbeszélésében

A Rádió7-ben a család-pszichoterapeuta, párterapeuta és klinikai szakpszichológussal beszélgetett Szeri Csaba a Valentin-nap kapcsán.

Azért én nagyon kíváncsi volnék arra, hogy Magyarországon a párterápiák divatnak számítanak-e, vagy esetleg erre az intézményre egy picit ferde szemmel nézünk. Mik az ön tapasztalatai?

Bő két évtizede dolgozom, és ez alatt történt egy nagy változás, egy előrelépés, és számomra hivatásom szempontjából szívmelengető látni, hogy egyre többen jelentkeznek. Most például a kovid óta ott tartunk, hogy a legjobb kollégáknak több hónapra előre tele van a naptára, mert annyian jelentkeznek be. Én magam is napi 3-4 érdeklődő telefont kapok. Tehát azt hiszem, hogy az a fajta szemléletváltozás, amit vártunk, ez megtörtént. Manapság már teljesen természetes, hogy a fogfájással fogorvoshoz megyünk, ha pedig valami kapcsolati, lelki nehézségünk van, akkor erre is van egy megfelelő, felkészült szakembergárda, akikhez fordulhatunk ilyenkor.

Ha már a kovidot említette az volt az az időszak, amikor megszaporodtak azok, akik bejelentkeztek párterápiára?

Hivatásom szemüvegével általában mindennek van egy költsége, meg egy hozadéka, pozitív és negatív vonatkozások egyaránt. A koviddal ugyanígy volt. Nagyon-nagyon sok nehézség támadt ennek kapcsán, azonban azt hiszem, hogy fontos dolgokat megtanultunk a bezárkóztatottság által. Például azt, hogy milyen fontos a személyes kapcsolattartás, hogy mennyire fontos tudni esetenként megnyugtatni önmagunkat, vagy mennyire fontos az énidő, amikor egy kicsit kiszabadulhatunk. Az azonban kétségtelen, hogy ezek a korlátozások és azok az aggodalmak, amik a kovid kapcsán természetszerűleg fordultak elő, ezek megterhelték mindenkit.

Egy csomó olyan nehézséget hoztak elő, amivel korábban nem találkoztunk, tehát nem volt rá megoldási eszköztárunk. Tehát minden kapcsolatot megterhelt, és nagyon sokan utána, vagy azóta is erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy egy új egyensúly létre jöhessen a párkapcsolatukban vagy a családjukban.

Említette a fogorvosos példát. Én kíváncsi volnék arra, hogy ön tapasztal egy félszt a páciensek körében? Egy párterápián is előfordulhat ilyesmi?

Én magam is igen, ha félelmet nem is, olyasfajtát, mint a fogorvosnál, de természetes, hogy akikkel először találkozom és leülnek az ülőgarnitúrára a rendelőmben, azokban van egy kis tartás, egy felfokozott várakozás. Ez egy kettős érzés szokott lenni, mert egyfelől, ha már rászánták magukat a párterápiára, akkor bennük van az igény, hogy végre elmondhassunk dolgokat, végre kimondódjanak azok a nehézségek, amik esetleg évek óta foglalkoztatnak bennünket.

Másfelől persze a változás mindig ijesztő, és kimondani dolgokat az esetenként kellemetlen, vagy akár a szégyen is kapcsolódhat hozzá, hogy most itt kiteregetjük a családi szennyesnek, szokták ugye ezt mondani. Pont az hoz előrelépést, amikor a klienseim megérzik azt a fajta elfogadást, azt a fajta odaforduló érdeklődést, ami minden felelős kollégám sajátja kell, hogy legyen.

Megérzik, hogy bármilyen érzelemnek van létjogosultsága és mindenféle indulat és kétely, az a jó, hogyha kikerül, ha kimondódik, mert akkor válik munkaanyaggá, akkor lehet átgondolni, újragondolni, akár átírni, vagy olyan változásokat indítani, amik meghozzák a kívánt egyensúlyt. Szóval igen, szokott lenni az elején egy ilyen tartózkodás, de szerencsés esetben ez az első beszélgetés első fél órájában már oldódni tud.

Mik lehetnek egyébként azok a dolgok, amelyeket érdemes elvégeznünk, amely praktikákra érdemes odafigyelnünk, hogy mondjuk egy kapcsolat ne jusson el oda, hogy párterápiára kelljen elvonulni és ott kelljen mondjuk kitárulkozni?

Az egyik a nyíltság, amit sokkal könnyebb kimondani, meg hát ez ilyen szinte pszichológusi közhely, hogy mindent érdemes megbeszélni. Az a tapasztalatom, hogy ha valaki nem akar eljutni egy terápiás rendelőbe, akkor először azt a fajta nyíltságot, amire egyébként mi is törekszünk, ezt meg lehet teremteni nélkülünk is. Az szokott ebben segíteni, hogy belátjuk: nem az érzelmeinkért vagyunk felelősek, hanem hogy mit kezdünk velük. Nyíltan kimondani, hogy haragszom rád, hogy ez rosszul esett, hogy kételyeim vannak, hogy gyere, nyugtass meg. Azt hiszem, hogy ez a nyíltság ez nagyon sokat tud segíteni nehéz kérdések megbeszélésében is.

A másik, ami megint csak nem lesz ilyen varázs dolog, de hogy a párkapcsolataink, meg a családi kapcsolataink, a baráti kapcsolataink ugyanilyenek, hogy ezek ápolásra szorulnak. Ez nem természetes, hogy összeházasodtunk vagy összeköltöztünk, akkor innentől hátra lehet dőlni, mi már egyek vagyunk és nem szükséges a kapcsolatunkra áldozni. Ahogy a telefonunkat naponta feltöltjük, az autónkat esetleg hetente, kéthetente megtankoljuk és évente elvisszük szervizbe. Ugyanígy a kapcsolatunknak.

Rendszeres, minden nap egy pici, hetente egy picit nagyobb, és legalább évente egyszer, néhány napos, csak erre fókuszáló ápolásra van szüksége. Ahol egymásra figyelünk, és ahol fölidézzük a kapcsolatunk erejét.

Amikor benne vagyunk egy krízisben, szinte ki se láttunk belőle, de ha megkérdezünk 100 fiatalt az utcán, hogy mi kell ahhoz, hogy egy pár összejöjjön, akkor el tudják mondani. Egymásra figyelés, humor, közös program, örömteli közös programok, bókolás, egymás elismerése és valamiféle ilyen önfeltárás, fokozatos önfeltárás, esetleg apró ajándékok, virág, sütemény, gesztusok, stb… A kapcsolat 23. évében ugyanezekre van szükség a kapcsolat megerősítésére. Szóval ilyenkor nem csodákra van szükség, hanem ugyanúgy egymás elismerésére, örömteli közös programokra. Ezeknek az élményszintjének a megosztására, apró gesztusokra, amiből a másik érzi, hogy igazán fontos nekünk. Ezek tudják megerősíteni a kapcsolatot az első héten, meg akár a 23. évben is.

Kép: mandiner.hu