A makói Hévizi István bekötött szemmel is motorozott a Halálkatlanban

Abba a korba utazunk vissza, amikor még cirkuszi mutatványosok járták az országot a betevőért. A Halálkatlan a veszély terepe volt, a bátor motorosoké, akik félelmet nem ismerve mutattak be káprázatos produkciókat. Hévizi István volt az egyik motoros, aki Makóról indult útnak.

A nézőtér megtelt, alig van hely a hordó alakú Halálkatlanban. Sok mindent hallani róla, merész mutatványokat, félelmet nem ismerő férfiakról, akik akár bekötött szemmel is jól vezetik a falon a motort. Itt semmi sem veszélytelen, nem babra megy a játék. Bele is halhatnak. Recseg-ropog alattunk az emelvény, várjuk a végső futamot…

Ilyet élhettek át az ötvenes- hatvanas években Magyarországon azok, akik jegyet váltottak a Halálkatlanba. Ez volt a neve annak az utazó produkciónak, ami egyedülálló volt akkor az országban. Az utazó társulat, hasonlóan a cirkuszi mutatványosokhoz egyik helyről vándorolt a másikra. Az állandó létszám sosem volt több 4-5 főnél, amibe beletartozott a főnök és felesége, a 2 motoros, és néhány kísérő. A munkásokat éppen azon a helyen szerezték, ahol állomásoztak. Ők segítettek bontani vagy építeni, munkaerő mindig akadt. Tarzan a németjuhász kutya pedig mindig az aznapi bevételes dobozt őrizte. Gyakran a látottaktól úgy megijedtek a betérők, hogy amikor felugrottak a helyükről, lepotyogott minden… garaboly tojásokkal, táskák, étel… Tarzan meg felcsipegette, ami éppen oda esett.

Abban az időben járunk, amikor éppen csak túl vagyunk 2 világháborún. Fiúk apákat, feleségek férjeket, anyák gyermekeket veszítettek el. Próbál ébredezni a nemzet. Akit nem hajszolnak kulák létbe, az nem tudja milyen volt Hévízi István családjának akkoriban. Mert évikig fizettek adót, muszájból. Ebből tört ki István.

Hévízi István 1936. 11.12-én született Makón, általános iskolába az Almási utcára járt. Azt mondta: „Hun gyalog, hun lóháton.”  A szülői ház a Torma Imre utcán volt, közel az iskolához.

Ketten voltak testvérek, egy bátyja volt, tősgyökeres makói családból származik. Sokan ismerik most is Makón, és többen emlékeznek még a mutatványaira is, ugyanis kétszer a városban is felléptek. Mindig örökmozgó volt, és szerette a magasságot, ha valamit a magasban kellett elvégezni, őt hívták. Szorgos gyerek volt, már diákkorában a téglagyárban dolgozott, azután mezőgazdasági munkára váltott, a család földjein dolgozott, később pedig a sajátján. Termesztettek hagymát, tartottak sertést és birkákat, de ma már csak kisebb földterületük van. A Halálkatlannal a katonasága idején találkozott.

1959 decemberében vonultam be, és ’60 áprilisba leszereltek. A Halálkatlan tulaja meglátta, milyen ügyesen motorozok oldalkocsis motorral, azt mondta kellenék neki, úgyhogy elintézte, hogy leszerelhessek hamarabb. Április negyedikén megszületett a lányom, úgyhogy haza jöttem Makóra, és ők is jöttek, itt volt a kiképzésem, a tréningek. 2-3 hét múlva már jártuk az országot, Baja, Szekszárd, Komló, Pécs, Dunaföldvár, Dombóvár voltak az állomásaink

– mesélte. Az, hogy kiszúrták a tehetségét nem véletlen, gyermekkora óta motorral járt ki a környező településekre a földjeikre, és közben trükközött  a 125-ös Csepel motorral, később Pannóniával. A Halálkatlanban pedig akkoriban úgy mondták, világszám volt, amit bemutatott.

Csavargó élet volt az, utaztunk egyik helyről a másikra. Volt egy közös számunk a tulajjal, amikor versenyeztünk a hordó falán. Volt egy ilyen hajlat, kanálnak hívtuk, arra már akkor hajtottunk fel, amikor megvolt a megfelelő sebesség, így tudtunk függőlegesen motorozni. Az alja fáradt olajjal volt lekenve, hogy ne vágja oda a falhoz a motort. Úgy kellett produkciókat bemutatni, miközben körbe-körbe mentünk. Külön olajpumpa volt az üzemanyag tartályba, hogy ha a motorkerékpár fejen áll, akkor is menjen

– idézte fel.

4 Indian motor volt a Halálkatlanban, amiből 3-at használtak a bemutatókon, a negyediket ügyintézésre tartották. Az átmérője 9 méter volt, a magassága pedig 7. Ebben rótták a köröket a motorosok. A produkciók nem voltak veszélytelenek. Egyszer balesetük is volt, úgy kellett levágni a fejéről a bukósisakot, de nem okozott maradandó sérülést az esés. Viszont a produkciónak jót tett, mert azután híre ment, hogy mennyire veszélyes a Halálkatlan és özönlöttek az emberek.

Mentünk versenyben, elengedett kézzel, bekötött szemmel, függőlegesen a falon. Néha odavágtuk a motort a drótkötélhez, ami szikrázott. Az nagyon tetszett mindenkinek

– mesélte mosolyogva.

4 szezonban utazott a népszerű produkcióval. Utána sofőrködött, és zöldség árus is volt Makón. Oldalkocsis motorra szállította a szegedi nagybaniról a zöldséget. Akkoriban a Csipkesoron volt állandó zöldségese. Ma már nem motorozik, de a magasságot ugyanúgy szereti, bármikor felmászik a létrára, bár már tudja, hogy koránál fogva nem veszélytelen. A motorozás helyett autót vezet, Wartburgot. Folyamatosan jár a jogosítványhoz szükséges egészségügyi vizsgálatokra, és mindig meg is kapta eddig.

Azt mondta, az ő családja szerencsés géneket hordoz, 90 évnél korábban nem igen távoztak az élők sorából, csak azok, akik balesetben, vagy a háborúban haltak meg. István jó egészségnek örvend, bár azt mondta, az izületeiben érzi azért a kemény fizikai munka hatásait. Beszédes, jó kedélyű ember, de többször is elmondta, hogy bizony önfejű, nem ijedős típus, és ha úgy érzi igaza van, keményen oda tud szólni másoknak. A család nagy része ugyanabban a makói kis utcában lakik, ahogy fogalmazott, ez azért jó, mert ha meg kell fogni gyorsan a munka végét, be kell vinni valamit a házba, vagy segíteni kell egymásnak, akkor közel vannak. Első felségétől elvált, de azután újra rátalált a szerelem, jól megvannak kettecskén, és a két unokával, akiknek szívesen mesél mindig a Halálkatlanról.

A régi fotókat kincsekként őrzik. Mindegyikből indul egy újabb történet, egy szép, vagy éppen veszélyes, megbotránkoztató emlék. Kedvesen mutatják az újságcikket is, amit 2009-ben írtak róla az egyik motoros magazinban.

És, hogy mi lett a Halálkatlan sorsa? 10 éves működése a főnök balesetével ért véget, aki olyan súlyosan megsérült az egyik szám közben, hogy többé nem tudott lábra állni. Két oroszlánnal próbáltak egy produkciót, amikor az egyik megindult és kilibbentette a motorost a falon az egyensúlyából, lezuhant. István idejében még nem voltak oroszlánok a produkciókban. Volt viszont sebesség, másodpercre kicentizett fordulatok az üldözésben, és rengeteg látványos bemutató. Az emlékek között újra felelevenedik a hordó, a fáradt olaj és a benzin illata. A tapsoló, sokszor rémült arcú tömeg.