A mindennapok részévé vált a háborús helyzet Kárpátalján
Már túlvagyunk a háború századik napján is. Amikor február 24-én hajnalban megindult az Ukrajnával szembeni orosz agresszió, nem gondoltuk volna, hogy ilyen sokáig elhúzódnak a harcok, ráadásul egyáltalán nem látni a pusztítás végét.
A halottak és a sebesültek száma megbecsülhetetlen, százezrek vagy inkább milliók váltak földönfutóvá. A borzalmak ellenére Kárpátalján azonban továbbra is viszonylagos nyugalom van, nem véletlenül nevezik a térséget a béke szigetének.
Igaz ez még akkor is, ha a kárpátaljaiak élete is felbolydult, a háború szörnyűségei az élet minden egyes területén éreztetik negatív hatásukat. A Vereckei-hágó lábánál található Volócot ért rakétatámadás vagy éppen a Kárpátalját a lembergi régióval összekötő beszkidi vasúti alagutat ért találat óvatosságra int, mint ahogyan továbbra is összeszorul az ember szíve, amikor megszólalnak a légvédelmi szirénák.
Márpedig ritkán telik el úgy nap, de leginkább éjszaka, hogy ne lenne légiriadó, a belátható távolságon belüli szomszédos Lemberget pedig rendszeresen érik bombatámadások. Márpedig ez ijesztően hat a kárpátaljaiak többségére is.
A hétköznapok során az itt élők már megtanultak együtt élni a háború okozta helyzettel.
Senkit nem lep meg a fegyveres rendőrök és katonák állandó jelenléte a városközpontokban, a nagyobb településekre vezető utak mentén betoncölöpökből és homokzsákokból felállított biztonsági állások állig felfegyverzet egyenruhásokkal, akik igazoltatják az arra utazókat.
Sajnos az is természetesnek hat, hogy az iskolákban nem gyerekek tanulnak, a sportcsarnokokban nem labda pattog, hanem mindenfelé belső-ukrajnai menekülteket szállásolnak el. A háború elhúzódásával egyre inkább érezhető a feszültség, megesik, hogy rendőrt kell hívni a menekültszállásokra.
A kárpátaljai lakosok körében is egyre többen teszik szóvá, hogy miközben a „mi fiainkat” elviszik a frontvonalba, az onnan ide menekülő férfiak nagy része hallani sem akar arról, hogy fegyvert fogjon a kezébe és az életét kockáztassa.
Azzal érvelnek, hogy nem azért menekültek el, hogy visszamenjenek meghalni. Megteszik ezt helyettük a kárpátaljaiak. A hatóságok pontos számot nem közölnek a harcokban elesett ukrán katonákról – csak az orosz veszteségeket tartják számon –, de legkevesebb félszázra tehető a kárpátaljai áldozatok száma. Szinte nincs olyan nap, hogy ne lennének katonatemetések a megyében. Csak az ungvári Kálvária sírkertben legalább húsz katonasírral találkozhatunk. A háború pedig nem válogat nemzetiségi alapon, eddig már négy magyar áldozata van a harcoknak.
A mindennapossá váló búcsúztatásokat nem lehet sem megszokni, sem feldolgozni. Azt már könnyebben megemészti az ember, hogy folyamatosan helikopterek és kisgépek köröznek a levegőben, hogy a boltokban megcsappant a választék és mindennek nagyon felment az ára, hogy az üzemanyag már drágább, mint például Magyarországon, de ennek ellenére továbbra is üzemanyaghiány van.
A katonaköteles korú férfiak hadiállapot miatt bevezetett határstopja is nehezíti sok család helyzetét.
Van, ahol, amíg még lehetett, a férfiak külföldre utaztak, s hónapok óta nem volt együtt a család, vagy éppen fordítva, az asszonyok és a gyerekek vannak távol a családi otthontól, az otthon maradt férj, apuka pedig megpróbál kitartani, ha mind ez idáig megúszta a mobilizációt – amelyet egyre nehezebb kikerülni. Az első hetekben még nagyon sok volt az önkéntes jelentkező, de a lelkesedés mára kezd kifulladni, ezért van az, hogy a hadkiegészítő és a rendőrség emberei újabban már közúti igazoltatás közben, a települések utcáit járva vagy éppen pályaudvarokon, vendéglőkben is keresik a behívásra alkalmas férfiakat.
Forrás: Magyar Nemzet
