Cicázó

Itt a tavaszi zsongás: macska, szerelem. Szekeres Anna blogja

Bár inkább kutyás embernek vallom magam, sajnos most nincs lehetőségem, hogy gazdiként gyakoroljak. És ugyan nem a legerősebb érve, de egy fontos oka annak, hogy az amúgy imádott lakásom mellett egy kis parasztház rendkívül lassú felújításába kezdtem, az éppen a négylábú tartása. (A második és harmadik pedig a fedett, saját garázs és normális méretű kert). A legfontosabb indok pedig, hogy a lelkem mélyén családi házas csaj vagyok és ez az érzés főleg hétvégén és szünetekben ölt testet, amikor 60 négyzetméteren már minden rendben, de még lenne energiám a szabadban tevékenykedni: autót mosni az udvaron, a veteményesben babrálni vagy játszani a kutyával például. Jelenlegi időbeosztásom és körülményeim sajnos magányra és a négy fal közé ítélne bármilyen jószágot körülöttem és vagyok akkora állatbarát, hogy ezt nem vállalhatom be.

Félig-meddig ugyan cicatulajdonos vagyok, nagyapám családra hagyott macskája révén, akit rendszeresen látogatok és etetek, de foglalkozni már nem nagyon marad időm vele. Pedig, nagyon is igényelné. A gazdija halála után szinte lelki beteg volt és sokáig éreztem rajta, hogy keresi és várja őt. És bár van „barátnője” a szomszédból (akit csak azért tűrünk meg, hogy a magányát enyhítse), de látjuk rajta, hogy igazából az ember közelsége, simogatása, szavai is hiányoznak neki. Lehet, hogy csak én gondolom, de már az autómat is megismeri a ház előtt, mert máris a kerítésen terem és üdvözöl. Persze, a várható konzerv reményében is, de megy a dörgölőzés és a dorombolás, amit nagyon bírok a macskákban. Meg a simogatásukat, ami tényleg felér egy terápiával.  Ami viszont fura a „kapcsolatunkban”, az érzés, hogy mintha ő akarná irányítani a helyzeteket és nagyon nem mindegy, milyen passzban van éppen urasága. Van, hogy a foglalkozásból is elege van, dühös vagy éppen nem tart igényt a társaságra – ilyesmit kutyusnál nem tapasztaltam és nem is annyira szimpi.

Szüleimnél három macska van, nem mindig tudom őket megkülönböztetni, pedig anyukám szerint nagyon is mások – nem csak külsőleg, de személyiségükben és szokásaikban is. Különböző kiváltságaik vannak, amiket én nem nagyon díjazok, de ők bírják. Állítólag megérdemlik és meghálálják – legyen így; és én is szeretem a kíváncsiságukat, a felfedezésre vágyó természetüket és a képességeiket. Egyikük tudja a kilincsre ugorva kinyitni az ajtót, a másik végtelen játékos és egy kupakkal focizást imitál, a harmadik meg jól egerészik… Nagyon ismerik a ház rendjét, testőrként követik anyukámat és örülök, hogy sok vidám pillanatot is csempésznek az életükbe.

Meg végül is mindegy, hogy kutya vagy macska, mert családtagok ugyanúgy. És mindkét tábornak vannak érvei. A lényeg úgyis a bizalmon és a szereteten alapuló kapcsolat kell legyen.

No, és a tavasz, a zsongás, meg a szerelem – két- és négylábúaknál egyaránt.