Aggódnak az itthoniak a kárpátaljai rokonaikért
Tomori Ildikó az ukrajnai Ungváron született. Ő most Budapesten él, a rokonaival folyamatos kapcsolatban van.
Amikor reggel elterjedt az orosz-ukrán háború híre sok ismerőse, barátja írt rá. Mindenki azt kérdezte, tud-e valamit az otthoniakról, mennyire komoly a helyzet. Bár Ildikónak makói kötődése nincs, makói barátai vannak, akik szintén aggódva kérdezték. A hírekben ma többször szerepelt Ungvár neve. Tömött sorokról számoltak be a tudósítók a benzinkutaknál, bankautomatáknál.
Az MIT azt írta: Az ukrán-szlovák határ közvetlen szomszédságában található Ungváron a több kilométer hosszú gépkocsisor vége a városközpontba vezető utcán ér véget. A közösségi oldalakra feltöltött videók és fotók alapján beazonosítható rendszámok arra utalnak, hogy Ukrajna más megyéiből érkező utazók is kilépésre várnak. Sokan jelezték azt is, hogy nem minden kereskedelmi egységben, benzinkútnál, jegypénztárban lehet bankkártyával fizetni, kizárólag készpénzt fogadnak el. Az ungvári vérellátó központ önkéntes véradásra szólította fel a lakosságot a készletek feltöltése céljából.
Ildikó a Makó Hiradónak elmondta: aggodalommal figyeli a kialakult helyzetet. Gyermekkori barátai, keresztanyja, unokatestvéréék még mindig Ungváron élnek. A település ugyan nincs messze sem a magyar, sem a szlovák határtól, egyelőre Ildikó rokonai nem indultak útnak.
Hírportálunknak kifejtette: az ungváriak most készülnek az újabb menekült áradatra bentről. Ebben már van tapasztalatuk … nem először csinálják. Szedik össze, amire az onnan menekülteknek szükségük lehet. Felkészültek mindenre. Az én ismerőseimről, rokonaimról még nem tudom mit fognak tenni.
Néhány órával ezelőtt egy posztot is megosztott, amiben leírta mit érez most:
– Én ebből az országból származom… ahol 1973-ban születtem. Ahol hozzászoktunk, hogy sosem tud, sosem lehet jó. Ahol állandóan „kitalálnak” valamit. Ahol nincs nyugalom és béke soha. Ahol megtanultad és megszoktad egy életre, hogy csak egyetlen dolog biztos az életedben, a ma és a változás, max. az, ami már elmúlt. Ahol a katona az életed része és nem tudod eldönteni ennek most örülnöd kellene-e, avagy sem. Ahol a háborús készültség olyan „esemény” mint ahogyan reggel feljön a nap. Ahol a gyerekeknek 10-12 éves korukban adtak először fegyvert a kezükbe, nekem is, kalasnyikovot. Ahol az iskolában katonai kiképzést és háborús védelmet kaptunk: menetelés, menekülés, gázálarc, lövészet, elsősegélynyújtás. Ahol mi már soha, semmin sem lepődtünk meg, maximum csak mérgelődve tudomásul vettük, hogy már megint veszélyes a talaj alattunk. Ahol megtanultuk, hogy soha senkire sem számíthatunk, csakis saját magunkra, de a legjobb, ha egymást is segítjük, nagyobb az esély a túlélésre. Ahol embernek kell maradnod, mindig, minden körülményben…
Portálunknak elmondta: követem az eseményeket online, és az ismerősök által is. Az egyik ungvári városvezető például azt posztolta, hogy köszöni a városiak békés viselkedését és a szoros együttműködését. Elindultak a helyi szerveződések, segítenek egymásnak az emberek. Aki nem mer utcára kimenni, annak bevásárolnak.
– Belegondoltam, mennyire furcsa, hogy úgy tűnik az állandó feszültséget, és a hirtelen fellobbanó háborús helyzetet is meg lehet szokni. Ahogy ma már egyszer leírtam: kitartást, türelmet és nyugalmat kívánok minden kárpátaljainak, minden embernek, minden oldalon, nemzetiségtől és nyelvhasználattól függetlenül. Itt mi nem magyarok, ukránok, oroszok vagyunk, hanem emberek… akik nem értik, és nem bírják felfogni, miért szórakoznak az életükkel.
