Túl az Aranylakodalmon- Sarró Mihály és felesége, Anna több mint 50 éve házasok

Egy bálban ismerkedtek meg, azóta sem engedték el egymás kezét. Vajon mi lehet a titkuk?

Pontosan 51 évvel ezelőtt, 1971. február 13-án tartotta az eljegyzését Sarró Mihály és felesége Anna. Tavaly, az aranylakodalmukon megerősítették a fogadalmukat. Házasságuk példaértékű egy olyan világban, ahol a kapcsolatok többsége tönkre megy.

A házaspárt jól ismerik Makón, Sarró Mihály a Brúder János Kertbarát Kör elnöke, borlovag is. Szigeti Anna sem ismeretlen. Nagyon sokan szeretik őket. Most arról a szövetségről beszélgettünk, amit kötöttek. Szinte mesébe illő történet az övék, mégis tele olyan dolgokkal, amelyekkel az ember élete során azért találkozik. Egy biztos, a megpróbáltatások erősítették a kettőjük közötti kapcsolatot. A boldog percek pedig tovább gazdagították egymás iránti elkötelezettségüket. Amikor a házasságukról beszélnek, öröm van a szemükben. Kiegészítik egymás mondatait, de sosem vágnak a másik szavába.

Az ismerkedésük – mint akkoriban sokaknak- egy bálban történt. Talán a mai kor emberének idegennek tűnhet a világ, ahol még táncrend alapján kellett felkérni a lányokat, és bizony megvoltak az udvarlás szabályai.

Anna, vagy ahogyan sokan becézik: Ancsa 17 évesen, izgatottan készült a rokonaihoz, Királyhegyesre. Búcsút tartottak a faluban. Pontosan emlékszik a dátumra: május harmadika volt. Kíváncsian lépett be a táncterembe. A már akkor is szép lányra, bizony estére már sok szempár szegeződött. Sarró Mihály, Miska pedig összeszedte minden bátorságát, és 10 órától felkérte táncolni. Azután nem is szívesen adta át másnak.

– Hajnalig voltunk a bálban. Emlékszem az én édesanyám és az övé egymás mellett ültek- mesélte Anna. Egyszer csak megszólalt az egyikük: Nézd az ott az én lányom! Nahát!- mondta a másik- Az meg az én fiam, akivel táncol!

Valahogy így indult az ő közös történetük. Mihály katona volt. Levelezni kezdtek. Anna Apátfalván lakott, a fiú Szegedről, vonattal járt át hozzá udvarolni. És bár ma jóízűen nevetnek rajta, hogy állítólag az első randit Anna lekéste, a második óta bizony szépen alakult a szerelmesek története.

– Június 26-án volt a névnapom, akkor találkoztunk az első, lekésett randi után- folytatta Anna. Mihály hozzátette: érződött az erős szikra közöttünk. Sokszor fáradtan utaztam hozzá Apátfalvára, nem érdekelt semmi más. A munkám során bejártam az országot, Budapesten tanultam, bizony el is jártunk szórakozni. De a bál óta, amikor megláttam másra sem tudtam gondolni, csak, hogy újra láthassam. Semmi sem tarthatott vissza.

A szerelmeseknek nem is kellett sok idő, hogy össze akarják kötni az életüket. Miután a szülőktől engedélyt kértek, 1971. február 13-án megtartották az eljegyzést. Házasságot pedig 1971. szeptember 18-án kötöttek.

– Emlékszem, akkor is fújt a szél, éppen úgy, mint tavaly az 50. házassági évfordulónkon- idézte fel Anna. Lobogott a szélben a fátylam. Akkoriban más szokás volt, mint most. Tartottunk egy polgári esküvőt Apátfalván, amin csak mi ketten és a kettőnk keresztapjai vettek részt, mint tanúk. Ott kiskosztümben voltam. Ezután dél körül indult a kikérés, majd a lakodalomba hívogatás.

Mihály felidézte: – Mi ugye Királyhegyesen laktunk, onnan indultunk el autóval a polgári esküvőre. Velem gyakran történnek kalandos dolgok, akkor sem volt másként. Az autó lerobban a Csorgónál. A kocsiban volt a pesti nagynéném, aki nem is tétlenkedett. Kipattant és leintette az első autót, ami arra jött, egy IFA-t. Úgyhogy azzal érkeztünk meg Apátfalvára, a polgári szertartásra.

Az újdonsült házasok esküvő és lakodalom után Makóra költöztek be, egy parasztházat vettek meg, azóta is ott laknak. Rögtön volt is mit tenni rajta, neki kezdtek az építkezésnek. Azt mesélték, érdekes, hogy nem gondolkoztak, toporogtak, mint ahogyan sok fiatal ma teszi. Ha nem is volt meg mindenük, de együtt lehettek. 1972-ben megszületett első lányuk, Anikó, majd ’75-ben Zsuzsi.

– Lányos család vagyunk, 1-1 lány unokánk van. Gyakran vicceltem vele, hogy mosson ki 1-2 gatyát is – mert a teregetéskor csak női bugyik és ruhák voltak kirakva száradni- hadd lássák, férfi is van a háznál!- mesélte Mihály nevetve.

Ancsa felidézte: Érdekes erre visszagondolni, mert bizony a mai fiatalokon sokszor azt látom, hogy mindent készen akarnak. Sokat várnak, elégedetlenkednek. Nekünk sem volt meg mindenünk. Elkezdtünk építkezni, volt dolog bőven itthon. Betonoztunk, falat festettünk, betettük a kályhát a szobába. Még függönyünk sem volt azonnal, mégis belevágtunk, és boldogok voltunk.

– Anikó lányunk – sosem felejtem el- kicsi volt még- Ancsa kórházba került, és emlékszem állt az udvaron és csak sírt, sírt, és azt mondta: „Nekem se anyukám, se házam nincs”- hiszen javában építkeztünk. Vigasztalhatatlan volt, mesélte a Borlovag nevetve.

Hogy vajon, mi lehet a titka a boldog, hosszú házasságnak? Teljes együttértésben mesélnek róla.

-Sokan azonnal felkapják a vizet, ha vita van közöttük. Szétmennek. Nálunk sem volt mindig minden zökkenőmentes, de sosem fordult meg a fejünkben, hogy elmennénk- mondta Anna. Azt látom, hogy hidegek, merevek a kapcsolatok. Sokban alig van érzelem. Nyomkodják a kütyüjeiket, rohannak, nem is figyelnek egymásra. Nem töltenek együtt időt, nem beszélgetnek. Hajszolnak valamit, és közben eltelik az életük. Ha pedig gond van, azonnal feladják, kilépnek, elválnak.

Nálunk is voltak problémák- folytatja – volt, hogy eltört a bokám, akkor a férjem segített mindenben, amiben csak tudott. Ha kellett varrt, takarítania, mosnia nem kellett soha, de főzni sokat főzött. Szeret is. Nekem az hatalmas segítség volt. Én pedig, ha kellett, segítettem szerelni, elláttam az állatokat, mindent megcsinálok én is a ház körül. Ez máshogyan nem megy. Nincs olyan, hogy valami csak az én, vagy csak az ő feladata. Segíteni kell egymást. Tolerálni a másik hobbiját, szenvedélyét. Segíteni abban, amit szeret a másik. És még valami: nem szabad féltékenynek lenni. Meg kell adni a szabadidőt a másiknak. Ha otthon minden rendben van, nincs szüksége a másiknak arra, hogy féltékeny legyen.

Mihály azzal egészítette ki, hogy nem szabad megharagudni azonnal a másikra. – Amikor az esküvőnk volt, a pesti nagybátyám azt mondta: Misikém, ha össze is vesztek majd, a párna sarka mindig kibékítsen titeket! És ez így is volt mindig. Mi a mai napig együtt alszunk. Nem külön ágyban. Nem szabad, nem lehet haraggal lefeküdni. Nekünk ez fontos, a másik közelsége. Hozzátette: hasonló az érdeklődési körünk, a hobbijaink miatt sosem vitáztunk, nekem is itt van a kertészkedés. Egymásnak segítünk, támogatjuk egymást. Szőlőbe, gyümölcsösbe, állatokat tartani. Fontos, hogy ne akadályozzák egymást.

Hogy mit jelent nekünk a házasság? Ez egy hagyomány. Szoktam mondani, hogy sokan csak összeállnak mint két kicsi Legó. Mi nem. Elköteleződés. Megszületik egy közös kötelezettség érzet. Sokan ma már össze sem akarnak házasodni. Persze ez az ő dolguk. Ez nem kényszer, inkább szövetség. Döntés valaki mellett egy életre. Szoktam is mondani a fiataloknak, amikor szóba kerül: Gyerekek! Én mindig otthon vacsoráztam. Érteni is szokták, mire gondolok.

A beszélgetés után előkerülnek a régi fényképek, a megőrzött esküvői meghívó. Úgy tűnik nem csak szerelmükön, hanem rajtuk sem fog az idő. Mindketten nyugdíjasok, és habár túl vannak néhány műtéten fiatalosak, lendületesek. Azt mondták mindig van mit csinálni, nagyon szeretik a társaságot is. Jó a közelükben lenni, hallgatni őket, megfogadni a tanácsaikat, vagy egyszerűen csak csendben nézni őket. Mintha titkokat tanulhatna az ember. Összetartásról, házasságról, szeretetről, valami egészről. Talán ezt az egészet keressük sokan külön, külön?