Tatik

Nagy szükség van rájuk.

Előző bejegyzésemben a nagymamákkal töltött szünidők tapasztalataimat osztottam meg és sok kedves visszajelzést kaptam. Többen jelezték, hogy ugyanilyen szívesen olvasnának nagypapás élményekről is. Ennek azért örültem, mert valóban nem lenne teljes a szívmelengető nyarakra való visszaemlékezés nélkülük, másrészt pedig magam is szorosan kötődtem a tatáimhoz.

 Abban a szerencsében részesültem, hogy az enyémek magas kort éltek meg, így nagyon sokáig jelen voltak az életemben és igazán szerettem őket. Bár alapvetően kívül-belül más karakterek voltak, de sok közös tulajdonságuk is volt. Mindketten átéltek nagyon nehéz időket; mégsem a bajaikra koncentráltak. A föld, az állatok, a növények szeretete, a szülőhelyhez való ragaszkodásuk olyan példa számomra, amelyre ha gondolok, akkor azt a legőszintébb tisztelettel teszem. Bár más utat jártak be, eltérő döntéseket hoztak közben, de becsületességük, egyenességük végig elkísérte őket. Mind a kettőt másként próbálta meg az élet; de sohasem adták fel. Egyikük kicsi családot tartott össze, a másik egy igazi nagy élén állt, de a gyerekeik, unokáik egyformán fontosak voltak nekik. Az apainak a szeme volt huncut, az anyai pedig szívből tudott nagyokat nevetni.

Nem voltak kapkodós fajták, tudtak abban a harmóniában élni magukkal, a természettel, a körülöttük lévőkkel, ami mostanában olyan gyakran hiányzik. Rengeteget dolgoztak, de megelégedett emberek voltak. Az az igazi, mély bölcsesség jellemezte őket, amely a sokat átélt embereket szokott. Értettek mindent, egészben látták a dolgokat, szántottak, vetettek és rábízták Istenre a dolgaikat. Nem állandó templomba járók voltak, de a hitükhöz soha nem fért kétség számomra. Nem tudtak szigorúak lenni, nem szidtak meg semmiért. Jó volt a közelükben lenni.

Az apai vicces mondókákat is megosztott, magas, szikár alakja most is előttem van, ahogyan a föld terméseit szemléli, a tanya udvarán ballag, a lovaskocsit hajtja, vagy amikor dinnyét árultunk a piacon. Első próbautamon is mellettem ült az autóban. Büszke voltam, hogy mindenki ismeri, és tudják, kinek az unokája vagyok. Vele nem beszélgettem annyit, mint a másik nagyapámmal, aki egyedül élt, már városi ember volt és mindig történetekkel várt. A hely emlékét éltetem, ahol született, tanult, felnőtt, és amit el kellett hagynia.  Gyakran vagyok a házban is, ahol lakott és ahol majd szeretnék én is megöregedni. Sok minden megváltozott, mióta ő nincs, de a méretek, az általa ültetett fák, a szőlőtőkék mind egy-egy szemmel is látható emlék maradt róla.

Sokat tanultam tőlük. Szerintem egy nagyapa alakja mindig meghatározó. Még akkor is, ha nem tudja mindig kimutatni a szeretetét, ha tartja magát, ha zárkózott és csak a szeme csillog, az is titokban.

Nagyon hiányoznak. A keménységük, az erejük, a tartásuk, a családjukért dolgozó érdes kezük simogatása, és az érzés, hogy biztos minden rendben lesz.

A szívemben őrzőm őket.