Az olimpián túl

Többször megírtuk már, és rajtunk kívül még sokan mások is, hogy 25 éve nem látott éremmennyiséggel zárták a magyar sportolók a tokiói olimpiát. 6 arannyal, 7 ezüsttel és szintén 7 bronzzal, ám valakiknek még így is savanyú a szőlő.

Ez nem csak egy sima sportsiker, hanem egy nemzet, egy ország sikere is. Tizenötödikként zártuk az éremtáblázatot igazi nagyhatalmakat megelőzve érmeinkkel. Magyarország ismét felrajzolta magát arra a térképre, ahol már évek óta helye van, és most sem cáfolta ezt meg.

Minden józan, normális logikai következtetés alapján az ember büszke hazája sikereire. A sikerre és sportolóira, akik földön, vízen, a nemzeti színekkel a viseletükön harcoltak azért, hogy országuk ismét a reflektorfénybe kerüljön.

Már az is hatalmas teljesítmény, ha valaki kijut az ötkarikás játékokra, hát még ha érmet, netalán aranyat hoz onnan haza… Ám sajnos nem biztos, hogy mindenki így gondolkodik. A magyar baloldal ismét rámutatott arra, hogy nemzettársként nem igen lehet rájuk számítani-jelen esetben szurkolóként-.

Már az olimpia első hetében, az úszó versenyszámok alatt kinézték maguknak különböző baloldali médiumok a háromszoros! olimpiai bajnok Hosszú Katinkát a szerényebb teljesítménye miatt. Az idei olimpián Katinka nem szerzett érmet, de Rióból néggyel tért haza, így az egyik legeredményesebb úszónőnkről van szó.

A megnyilvánulások alapján kijelenthető: a baloldal gyorsan felejt. Lejárató és gyalázkodó hangnemben írtak Hosszúról. De olyan szinten, hogy amikor Ferihegyen landolt a gépe, Katinka egy másik kijáraton távozott a reptérről, elkerülve ezzel a balos propagandistákat.

Vitray Tamás, korábbi legendás sportkommentátor volt az első jelentősebb véleményvezér Hosszú ügyénél. Meglepő? Aligha, hiszen már jó néhány évtizede közhírré vált, hogy kommunista besúgóként szolgálta az állampárton a „boldog békeidőkben”. Pár éve lett azonban úgymond ez hivatalos, amikor a Pesti Srácok stábja egy tényfeltáró cikkben rá is bizonyította a nem túl kellemes jelzőt.

Sajnos nem csak Hosszú Katinka esetében cikkeztek a baloldali sajtóorgánumok előszeretettel a csekélyebb magyar teljesítményekről. Amikor csapataink, sportolóink szerényebb napot fogtak ki a játékokon, rögtön jöttek a negatív hangvételű hírek. Tényleg már azt kell, hogy gondolja az ember, hogy ők annak örülnek, ha kikapunk?

Az érzelmeikbe nem látunk bele, de a tevékenységeik nagyon ezt tükrözik. Voltak egyébként ezeken kívül jópofi megnyilvánulások is. Például a Momentum elnöke, Fekete-Győr András posztolt a sikerekről, de lehet nem kellett volna neki erőltetni. Egy vízilabdamérkőzés győzelem után Manhercz Krisztián csodálatos teljesítményét emelte ki, csakhogy éppen még a nevét se tudta helyesen leírni. Látszott, hogy erőlködés volt az egész egy olyan politikustól, aki azzal lépett politikai pályára, hogy mozgalomként a potenciális budapesti olimpia ellen kampányolt sikeresen.

A sporton kívül a baloldal egyébként támad más felületeken is saját hazája ellen. Brüsszelben is folyamatosan azt az álláspontot támogatja, hogy vonják meg az anyagi juttatásokat Magyarországtól. Nonszensz, ugye? Pedig igaz. Ha egy kicsit összekötjük a szálakat, akkor tudjuk, honnan fúj a szél. A baloldal vezére, Gyurcsány Ferenc már 2004-ben sem tudta, hogy mit jelent a nemzettárs szóösszetétel. A külhoni magyarokat nyíltan, határozottan és erőteljesen elvágta attól a lehetőségtől, hogy kettős állampolgárok legyenek.

Vajon kinek szurkol így a baloldal? Vajon miért örül a magyarok szerényebb teljesítményeinek? Ezzel szemben a sikereket és az érmeket miért csak egy kötelező jellegű tényként közlik?

Akárhogyan is gondolkodnak, így az olimpia után ennek ellenére kijelenthető: A magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez!

Fotó: metropol.hu