Támogatom, hogy nagyobb önállósága legyen a makói kórháznak

Közel tíz éve egyesült a vásárhelyi és a makói intézmény, a fejlesztéseknek köszönhetően pedig mára megvan a szakmai fedezete annak, hogy egy nagyobb önállósággal rendelkező, modern kórház álljon rendelkezésére a makói térségben élőknek, mondta el portálunknak a főigazgató. Dr. Kallai Árpád a politikusoktól azonban azt kérné, hogy ne csak az egészségügyről beszéljenek, hanem az egészségügyeikkel is, ha tényleg segíteni akarnak.

– Az elmúlt másfél évben rengeteg nehézséget kellett átvészelni a koronavírusjárvány miatt Magyarországon, amely alatt az egészségügyi dolgozóktól is emberfeletti teljesítményre volt szükség. Hogyan értékeli ezt az időszakot a vásárhelyi, makói kórház szempontjából?

– A koronavírusjárvánnyal kapcsolatosan csak azt kívánhatom magunknak, hogy minél hamarabb el tudjuk felejteni. Sem én, sem a nálam idősebb kollégák nem éltek meg hasonló időszakot, mint a mögöttünk álló. A bajban az ember próbál optimista lenni, a jóra összpontosítva pedig azt mondhatom: az egymásra utaltság összekovácsolta a közösségünket. Az orvostól az ápolókon keresztül a takarítókig minden munkakörben dolgozó kollégánk érezte a súlyát a helyzetnek, mindannyian odatették magukat, megmutatkozott az igazi segítőkészségük. Összességében a mögöttünk lévő másfél évben jól vizsgázott a kórház, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is hely tudtunk állni, ezért különösen büszke vagyok a kollégáimra.

– A járvány alatt a makói és a vásárhelyi kórház is fogadott koronavírusos betegeket. Hogyan működött itt ez az ellátás?

– Sok lépcsőben történt a felkészülés az egymást követő hullámokhoz igazodva, nagyon jól szervezett, központi irányítással működő rendszer volt ez, amelyről utólag is látszik, hogy megfelelt a rázúduló tehernek. Ebben a kórházunk is érintett volt, egy egységes szabály mentén, az ágyszámokhoz mérten került meghatározásra az a kapacitás, amelyet a Covid ellátásra kellett fenntartanunk. Csúcsidőben a teljes ágykapacitásunk 40 százalékát kellett felkészíteni, fenntartani, ez csaknem 240 ágyat jelentett. 41 olyan ágyunk volt, amely lélegeztetésre szoruló betegek fogadására alkalmas. Ennek a csúcsát nem értük el, a legtöbb beteg 10-12 volt, de ez is hatalmas szám, komoly erőforrásigénnyel. Amikor a második hullám végén lecsökkent annyira az esetszám, hogy elég volt egy telephelyen működnie a Covid ellátásnak, az érintett dolgozókat elküldtük pihenni, szabadságra, felkészülve egy újabb rohamra, ami sajnos be is következett. Tavaly novembertől mostanáig összesen mintegy 1250 koronavírusos beteget láttunk el. Ez a csúcsidőszakban nagyon megterhelő volt, alig vártuk azt a pillanatot, amikor már nem nő napról napra az esetek száma, hiszen tudtuk, hogy az oltások beadásának előrehaladásával meg fog fordulni a tendencia. Mostanra már két-három hete nem is fekszik a kórházban Covidos beteg. Mi a saját szemünkkel láttuk, hogy a vakcina kétszeresen is életet ment: közvetlenül azért, mert megvéd a fertőzéstől vagy a betegség súlyos lefolyásától, közvetve pedig azért, mert kórházi kapacitásokat szabadít föl, és így újra teljes figyelem juthat a más betegség miatt ellátást igénylőkre.

– Az átoltottság növekedésével az állampolgárok számára jelentős enyhülés következett be, de mi a helyzet önöknél? Csökkent a leterheltség? Elkezdett már visszatérni az élet a normális kerékvágásba?

– Miután Magyarországon elért egy szép számot az átoltottság, az új rendelkezések alapján már központi ellátás folyik. A szegedi klinikai központban fogadják a Covidos betegeket, amennyiben hozzánk ilyen eset érkezik, akkor tovább kell oda küldenünk, mi pedig próbálunk koncentrálni az újranyitásra és műtéti „restanciák” ledolgozására. Ennek köszönhető, hogy a következő napokban az eddig szüneteltetett ellátásokat is megnyitjuk, azzal együtt, hogy egy készenléti állapotot természetesen fenn kell tartanunk. Már csak azért is, mert az tapasztalható, hogy az oltási kedv mostanára megcsappant, az elmúlt hetekben lassabban nő az átoltottság. A nemzetközi híreket követve ebből adódóan megvan a kockázata, hogy újabb megbetegedési hullám érkezhet.

– Az átoltottság arányával mennyire elégedett?

– Az oltási munkába is bekapcsolódott az intézményünk, a kollégáim folyamatosan tájékoztatnak arról, hogy a rendelkezésre álló oltási kapacitásokkal milyen arányban élnek az emberek. Sajnos egyre lassabb ütemben tudjuk növelni a beoltottak számát, pedig ma már lehet válogatni is a különféle oltóanyagok között. Bár én nem vagyok virológus, de szakmai berkekben elég határozott az az álláspont, hogy a megjelenő új mutánsok fertőzőképessége jóval magasabb, ezért félő, hogy egy oltatlan közösségben ez újabb terjedést, esetleg további mutálódást fog okozni. Ezért nem vagyok elégedett a jelenlegi oltakozási kedvvel, és szívesen használom föl ezt a lehetőséget is, hogy mindenkit az oltás fölvételére buzdítsak. Ha nem akarunk ötödik, hatodik, hetedik hullámot is, akkor a sok beoltott nem elég: szinte mindenki immunizálására szükség volna.

– Az egészségügy sokszor talán jelentősen eltúlzott kritikákat is kapott, hogyan élték ezt meg?

– Kívülállók nagyon könnyen fogalmaznak meg kritikát, indokolatlan elmarasztalást. A munkánk eleve nagyon nehéz, az egészségügyi ellátórendszerben dolgozók nagyon bonyolult feladatot látnak el. Ezt ne értse úgy, hogy más hivatás jelentőségét alábecsülném, de a miénkben minden szinten minden munkakörben folyamatosan nagy a tét. Ebben a koronavírusjárványos időszakban, ami mögöttünk van, még inkább megnövekedett a lelki és fizikai teher. Nem volt ritka, hogy padlóra küldött bennünket. Ilyen emberbe belerúgni nem túl elegáns dolog. Másrészt minden bizonytalanság, minden, a kórházakkal, egészségügyi szakemberekkel kapcsolatos pluszteher, jogi kérdés vagy közéleti vita, ami a védekezés időszakára esik, megosztja a figyelmet, energiát von el a gyógyítástól. Ezért szoktuk azt mondani, hogy aki a védekezésben nem tud támogatást adni, már azzal is segít, ha legalább nem árt.

 – Nemrég egy ellenzéki politikus azt nyilatkozta, hogy 90-100 kórház el tudná látni az országot a jelenlegi mintegy 160 helyett – ami valljuk be -, rengeteg intézmény bezárást jelentene. Kórházigazgatóként nem aggasztják az ilyen kijelentések? Hiszen a vásárhelyi kórházat egyszer már csak egy hatalmas tüntetéssel sikerült megmenteni ettől.

– Elsősorban nyilván politikusok fogalmaznak meg ilyeneket, vannak csontok, amiket időről-időre bedobnak, és jól elcsámcsog rajtuk mindenki. A saját véleményem ezzel kapcsolatban az, nem biztos, hogy politikusokra bíznám, hogyan kell megszervezni az ellátást. Én sem venném a bátorságot arra, hogy megmondjam egy ácsnak, hova rakja a gerendát. Az az ő szaktudása, kompetenciája és felelőssége. Ha a szerepek fölcserélődnek, és a politikusok nem támogatni, hanem diktálni akarják a magyar egészségügy, azon belül az intézményrendszer megújítását, több kárt okozhatnak, mint amennyit használnak. Ez pedig idővel politikailag is visszaüthet. Amikor a hódmezővásárhelyi kórház bezárása felmerült, hatalmas tömeg, 20 ezer ember mozdult meg, és mondta azt pártállástól függetlenül, hogy „el a kezekkel a kórháztól”.  Az egészségügy mindenki számára személyes kérdés.

– Nyilván önhöz is eljutnak a makói kórházzal kapcsolatos kritikák, akár az osztályokkal, akár szervezettséggel kapcsolatban. Mit gondol erről?

Az önmagában nem baj, ha az egészségügy politikai vagy akár választási témává válik, mert ez is csak azt mutatja, hogy egyike a legfontosabb közös ügyeinknek. De nem mindegy, hogy valaki maga elé tartott pajzsként, bokszzsákként vagy partnerként viszonyul ehhez a területhez. Egy politikus a lakosság érdekeit képviseli, de csak az együttműködéssel tudja azt megvalósítani. Az orvosokat köti a Hippokratészi eskü, ami a mai napig él. Jó lenne valami ilyesmi a politikusoknál is, egy minimumszabály, amelyet nem léphetnek át, mert hiteltelenné és elmarasztalhatóvá válnak.

Semmit rólunk nélkülünk – ennek a képzeletbeli politikusi eskünek ezt is a részévé tenném. Vagyis ne csak rólunk, hanem lehetőség szerint velünk is beszéljenek a politikusok, amikor reformterveket dolgoznak ki és dobnak be a köztudatba, ez talán eredményesebb munka. Lassan 10 éve a makói és a vásárhelyi kórház egybefonódott, és így egy olyan erős intézménnyé lett, amely mára képessé vált arra, hogy megfeleljen a központi színvonal kiegyenlítődés követelményének. Most már elkezdődhet egy olyan folyamat, amely alapján a két intézmény ebben a rendszerben nagyobb önállóságot szerez magának. Hogy úgy mondjam, szakmai, intézményi szempontból itt is, ott is megvan a fedezete a nagyobb önállóságának. A magam részéről támogatom, hogy ebben az irányban építkezzünk tovább.

– A makói kórház is egy jelentős fejlesztés előtt áll most. Mennyiben lesz ez előrelépés az ellátásban, illetve mekkora beruházásról beszélhetünk?

– Egy hosszú folyamat, ami zajlik mind a makói, mind a vásárhelyi kórházban. Az én koncepcióm az volt, hogy egyszerre egy teljes kórház felújítására soha nem lesz elég forrás a rendszerben, ezért az elmúlt években, akár a legókockákat, úgy raktuk össze azt, hogy a kórházak egy-egy egysége, egymásra épülve milyen felújításokon menjen keresztül, így adva ki végül egy ambiciózus fejlesztési stratégiát. Ennek a programnak nagy építőkockája most az, amikor párhuzamosan újítjuk föl a makói kórház krónikus belgyógyászati és sebészeti osztályát. Mindez egy több mint 1 millió eurós, határon átnyúló projektnek köszönhető. De kisebb egységekben is történik fejlődés, nem olyan régen fejeztük be a makói konyha felújítását, a családbarát program keretében új helyre költözik a terhesgondozás is. Építőkockánként haladunk előre, és bízom benne, hogy az elképzelésink közül az új műtőblokk kialakítása, a fizikoterápiás centrum megépítésére, vagy a régi épület további felújítására is sor kerülhet valamikor a közeljövőben. Mindez együtt egy megújult, modern és növekvő önállósággal rendelkező kórházat eredményez majd Makón. Vagyis a rémhírekkel szemben a makói kórház nem megszűnik, sokkal inkább újjászületik a következő időszakban.