Kapcsolatban…

A mi nem mindig az együtt is.

Ki több, ki kevesebb tapasztalattal vág bele egy közösnek gondolt életbe. Mivel a szüleink, nagyszüleink példáján szocializálódunk, ezért már az indulás itt sem mindegy: ki mit látott, tapasztalt és milyen információkat szerzett, mire maga is megérik arra, hogy társ legyen. Szerencsések vagyunk, ha ideálisnak mondható ez a helyzet, és valószínűleg erősnek vagy bátornak kell lennünk akkor, ha kevésbé.

Amennyire én tapasztaltam, a kezdeti előnyt is el tudja valaki szúrni, de a hátrányt is be lehet hozni, sőt. Több példán láttam, hogy épp a kedvezőtlen körülmények sarkalltak valakit arra, hogy a maximumot hozza ki magából és váljon boldog és/vagy sikeres emberré, esetleg elérjen olyasmit is, amit senki nem gondolt volna, talán még ő maga sem. Persze, a visszája is igaz, akad, aki nem tud jól sáfárkodni azzal, amit örökül vagy ajándékul kapott a szüleitől, az élettől. Legyen szó akár anyagi vagy szellemi vagyonról, képességről vagy kapcsolati mintáról. Sokan vagyunk, akik nem tudjuk vagy nem is akarjuk követni azt, amit láttunk, átéltünk. Hogy ez mennyire a mi hibánk, eltérő, de az biztos, hogy egy idő után, már csak a mi felelősségünk a saját életünk és nem lehet állandóan mások hibáztatására, a körülményekre vagy a kezdeti nehézségekre hivatkoznunk, sem mindig a jó szerencsét várnunk, ha valami nem jön össze.

Elvileg ez a felnőttség, de az is bizonyos, hogy ez nem jár automatikusan az életkorral. És ha valaki nem érik meg rá, társ sem tud lenni. Manapság, mintha divatos is lenne a mamahotel, az elköteleződéstől való félelem, a függetlenedés örökös vágya. Persze, a szeretetni akarás és a szeretve levés igénye itt is jelen van, csak szerintem annak teljes megélése hiányzik. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem mindenkinek való az önállóság, a saját egzisztencia, a szabadság és ugyanígy sokan nem tudják elképzelni, hogy ne legyen párjuk, gyerekük, családjuk. Szerintem egyikkel sincs gond, amíg azt a létformát éljük, amire hivatottak vagyunk; a probléma mindig azzal van, ha nem érezzük komfortosnak a kereteinket és valamiért nem tudunk változtatni rajta. És sokszor hiányzik a küzdés, a kitartás is, van, hogy belefáradunk, feladjuk és az is, hogy tényleg nincs alapja, értelme a közös életnek.

Van, hogy az igazi szeretet mellett is fájóan hiányzik valami. Az együtt. A mi. A közös jövő.

De lehet, hogy már akkor is szerencsések vagyunk, ha adatik egy kis darab boldogság.