Magyarországon 1956 nyarán kezdett egyre erőteljesebben jelentkezni a Rákosi-diktatúrával szembeni elégedetlenség. A folyamatra hatással volt Sztálin 1953-as halála és az azt követő, enyhülésnek látszó szovjet események. Rákosit nyáron Hruscsov a Szovjetunióba száműzte, azt gondolva, hogy ezzel megelőzi az események radikálisabbá válását.
Október elején újratemették a koncepciós perben kivégzett – egyébként szintén súlyos törvénytelenségeket elkövető – Rajk Lászlót és társait, majd október 13-án az állampárt MDP rehabilitálta Nagy Imrét, az események pedig kicsúsztak a kommunista vezetők kezéből (ráadásul a pártvezetés, az új első titkár, Gerő Ernő vezetésével a kritikus napokban elhagyta az országot, Jugoszláviába utazott).
Október 16-án a szegedi egyetemisták nagygyűlése kimondta, hogy testületileg kiválnak az állampárti diktatúra ifjúsági szervezetéből, a DISZ-ből (Demokratikus Ifjúsági Szövetség), és új, független szervezetet hoznak létre Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ) néven.
Az ezt követő napokban az egyetemek diákjai sorra jelentették be a MEFESZ-hez való csatlakozásukat, és demokratikus követeléseket fogalmaztak meg, amelyeket október 22-én éjszaka a budapesti Műegyetemen fogadtak el.
A legfőbb követelések ezek voltak:
- a sztálinista címer eltörlése, a Kossuth címer helyreállítása
- szabad, többpárti választások
- a szovjet csapatok kivonása
- a szovjet-magyar kapcsolatok egyenrangúságra alapuló újrafogalmazása
- új kormány, Nagy Imre vezetésével
- a kötelező beszolgáltatás eltörlése, a parasztság elnyomásának megszüntetése
- a koncepciós perek felelőseinek bíróság elé állítása
- a sajtó- és szólásszabadság helyreállítása
- március 15-e nemzeti ünnepé tétele
A Belgrádból épphogy hazatérő pártvezetés utasítására a belügyminiszter, Piros László október 23-án délelőtt betiltotta a délutánra meghirdetett tüntetést, majd váratlanul mégis engedélyezték, amit egy rádióközleményben jelentettek be.
A tüntető egyetemisták délután háromkor a Petőfi szoborhoz vonultak, ahol Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti Dalt, majd átvonultak a Bem térre. Közben egyre több munkás és járókelő csatlakozott a tömeghez. Egyre bátrabb jelszavakat skandáltak, egy idő után felhangzott a „Ruszkik haza!” is.
A TÜNTETÉS KEZDETÉN MÉG 15 EZER FŐS TÖMEG A BEM TÉRRE ÉRKEZVE MÁR 250 EZRESRE DUZZADT.
Estére a helyzet teljesen kicsúszott a pártvezetés kezéből, az egész városban tüntetések törteki ki. A legtöbben a parlament elé vonultak, ahol Nagy Imrét követelték. Este kilenc körül meg is jelent az Országház erkélyén, de a beszéde – mindjárt az elején az „Elvtársak!” megszólítás – óriási csalódást okozott. Az 1953-as reformok folytatását ígérte, de ez az embereknek már kevés volt.
Közben egy másik tüntető csoport a Városligetnél ledöntötte Sztálin szobrát, majd feldarabolták, a fejét a Blaha Lujza térre vitték.
Egy harmadik tüntető csoport a Magyar Rádió épületéhez vonult.
A párt legszűkebb vezetése – a Központi Vezetőség – nem látta át a helyzetet és csak rohant az események után. Nagy Imrét visszavették a pártvezetésbe és kinevezték miniszterelnöknek, leváltottak több keményvonalas moszkovita (a háború után Moszkvából visszatért) vezetőt(ironikus módon Nagy Imre is az volt egyébként), és a „magyar” kommunista vonalból többeket – köztük Kádár Jánost és Kállai Gyulát – rakták a helyükre.
A gyűlölt Gerő Ernő azonban a helyén maradt. Este nyolc órakor mondott rádióbeszédet, amiben a Rákosi-diktatúra frázisait pufogtatta. „”Fasiszta és reakciós elemeknek”, „ellenforradalmároknak” nevezte a tüntetőket (többszázezer embert!) és fenyegetve hozzátette, hogy a párt megvédi az úgynevezett „munkáshatalmat” (miközben a tüntetők között ekkorra már többségben voltak a munkások). Ráadásul ezután Nagy Imre is ellenforradalomnak nevezte a megmozdulásokat.
A keményvonalas Münnich Ferenc és Nógrádi Sándor (egykori partizán) az „ellenforradalom” fegyveres leverését és a szovjet csapatok beavatkozást követelte. Ezt persze nem is kellett követelni, a Budapest környéki alakulatok már október 23-án bevonultak Budapestre.
A Rádióhoz vonult tömeg az ablakokba kirakott rádiókészülékeken hallgatta Gerő beszédét, amely óriási felháborodást okozott.Ezt látva a rádióba vezérelt ÁVH-sok lőállásokat kezdtek kiépíteni. Amikor este 11 körül a rádió vezetői megtagadták a tüntetők 16 pontjának beolvasását, az ávósok a tömegbe lőttek.
A sok halottal járó sortűz ellenére a tömeg nem oszlott fel. Hamarosan fegyverhez jutottak a helyszínre erősítésként küldött katonai alakulatoktól, valamint a teherautókon érkező újabb felkelőktől, akik fegyverraktárakat törtek fel. A Rádió ostroma másnap hajnalban a felkelők győzelmével végződött, elkezdődött a forradalom és szabadságharc.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, kormánybiztos a hatvanadik évfordulón indult emlékév végén, 2017-ben így összegezte az 1956-os forradalmat: .. ennek a forradalomnak nem voltak vezetői, ebben a forradalomban és szabadságharcban a magyar emberek többek között azért fogtak fegyvert, mert igazi vezetőit kivégezték, emigrációba kényszerítették és börtönbe zárták, akik pedig a helyükbe léptek, az idegen, szovjet megszállók kiszolgálói voltak, akik cserben hagyták őket.A kommunista elit nemcsak elárulta nemzetünket, de el akarta törölni a múltunkat, át akarta szabni a nyelvünket, hogy alkalmatlanná váljon a valóság leírására. Totális háborút indítottak minden ellen, ami magyar, ami a számunkra fontos, sőt, szent volt. Akkor és ott (…) a szakadék szélére űzött nemzetünk a puszta létéért, a megmaradásáért küzdött, és állt ki oly elemi erővel a szabadságáért és a függetlenségéért. Aki ezt a küzdelmet lebecsüli, sok ezer honfitársunk életáldozatát, százezrek keserű kiúttalanságát, milliók szenvedését gyalázza meg.
Ezen a napon 2006 óta azonban már nem csak a dicsőséges forradalom jut az emberek eszébe, hanem a gyurcsányi rendőrterror is. 2006. október 23-án ugyanis az akkor már több, mint egy hónapja tartó tömegtüntetések után a rendőrök a békés megemlékezőkre támadtak, rengeteg ember megsérült, voltak, akiknek gumilövedékkel lőtték ki a szemét.
Ahogy az közismert, szeptember 17-én azután törtek ki a tüntetések, hogy nyilvánosságra került Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök őszödi beszéde.
Gyurcsány többek között azt mondta: Hazudtunk reggel, éjjel meg este. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.
2006. október 23-án a Fidesz az Astoriánál tartott méltóságteljes megemlékezést, amelyen Orbán Viktor is beszédet mondott. Miután a megemlékezés véget ért, az Astoriától hazafelé tartó békés megemlékezőkre a rendőrök könnygázzal és gumilövedékkel támadtak, szándékosan a korábban Kossuth-téren tüntetőkkel és onnan távozókkal összemosva őket (egyébként annak sem volt oka, hogy a Kossuth-téri tüntetőkre támadjanak).
A rendőrök válogatás nélkül ütöttek mindenkit, és több alkalommal gumilövedéket vetettek be.
A LÖVEDÉKEK MIATT TÖBB EMBERNEK MEGSÉRÜLT A SZEME, VOLT, AKINEK KI IS LŐTTÉK AZ EGYIKET.
A Fidesz egyik képviselőjét, Révész Máriuszt is az Astorián verték meg. Ráadásul LOVASROHAMOT VEZÉNYELTEK A TÖMEGBE,3 perccel azt követően, hogy véget ért a rendezvény, tehát szinte senkinek sem volt esélye a menekülésre.
Ha ez nem lenne elég, A TÜNTETŐKET VERŐ, SÍMASZKOS RENDŐRÖKÖN – TÖRVÉNYELLENES MÓDON – NEM VOLT AZONOSÍTÓ (nyilván azért, hogy utólag ne lehessen őket beazonosítani), ami teljesen jogosan szintén hatalmas felháborodást keltett. A sérültek létszáma hivatalosan 195 volt, de valószínűleg sokkal többen sérültek meg, csak ők nem szorultak orvosi ellátásra.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök pedig folyamatosan csőcseléknek nevezte a békés megemlékezőket, DEMSZKY GÁBOR, A FŐVÁROS AKKORI SZDSZ-ES FŐPOLGÁRMESTERE PEDIG KITÜNTETTE A RENDŐRI ERŐSZAKOT VEZÉNYLŐ BUDAPESTI FŐKAPITÁNYT, GERGÉNYI PÉTERT. EZ ÓRIÁSI FELHÁBORODÁST OKOZOTT.
A Balsai István volt miniszterelnöki megbízott által 2011-ben nyilvánosságra hozott jelentés alapján MEGALAPOZOTTAN FELTEHETŐ, HOGY A RENDŐRÖK NEM GONDATLANSÁGBÓL, HANEM TUDATOSAN, LEGFELSŐBB POLITIKAI UTASÍTÁSRA, VAGYIS GYURCSÁNY PARANCSÁRA CSELEKEDTEK.
