Farkas Éva Erzsébet beszéde a városi kitüntetések átadó ünnepségén

Makó polgármestere a köszöntőjében kiemelte, a kitüntetettek nélkülözhetetlen értéket képviselő kincset hordoznak szolgálatukkal a város közösségéért.

„Mentől nehezebb helyzetben van az ország, városunk,

annál több nemzeti, lokálpatrióta önérzetre, önbizalomra van szükség.

Egy adott mostoha helyzetet csak a kultúrértékeink,

helyi hagyományaink értékeinek kifejlesztése, őrzése ellensúlyozhatja.

Államunk, városunk nagyságát csak nemzeti erkölcsi és szellemi nagysága állíthatja helyre.

Kulturális fölényünk, összefogásunk, összetartásunk tarthatja meg azt a tekintélyt,

amelyet szerencsétlen időkben ideiglenesen elveszítettünk, vagy esetleg elveszíthetünk.

Keressük az egységet, keressük mindvégig az egységet!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisztelt Képviselőtársaim!

Kedves Díszdiplomások,

Városi Kitüntetettjeink és Hozzátartozóik!

Andrássy Gyula gróf gondolataival köszöntöm Önöket városnapi kitüntetéseink átadó ünnepségén. A gondolatokkal, melynek részletei az 1920. május 23-i Makói Friss Újság hasábjain jelentek meg, s mely hűen tükrözi, hogyan szerezhetjük vissza, hogyan tarthatjuk meg közösségeinket; nemzeti, lokálpatrióta identitásunkat, amelyet egy adott kor veszélyhelyzetében, vészterhes időszakában elveszíthetünk vagy elszenvedhetünk.

– Értékmentés;

– erkölcsi és szellemi nagyság megőrzése, megtartása;

– valamint az összefogás és az egység forrásainak keresése.

Városunk történelmi változásainak mindig is mentőövei voltak ezen törekvések. A makaiak mindig együtt lélegeztek, együtt növesztették településünket, néha megtorpantak a történelmi lángolásokban, majd ismét erőt gyűjtve, soha nem feladva, együtt léptek tovább a fejlődés útjára.

„Aki egyszer idejön, nemigen megy ki innét, és éppen ez az oka a város oly szaporán való növekedésének. Dicséretet érdemel másrészről a szép barátság, nyájasság és vendégszeretet. …

A pusztulás időszakában pedig példaként állítandó az összefogás ebben a közösségben.”

Igen, Szirbik Miklós, első helytörténészünk szavai éppúgy igazolják közösségünk megtartó nagyságát, mint őseink, kik hol a békés építés és gyarapodás évtizedeit, hol a menekülés vészterhes időszakait élték át. De túlélték és mindig visszatértek, mindig újrakezdték! Így volt ez a török – és tatárdúlások idején, így volt ez a világégések időszakában, az árvízi megpróbáltatásokban, trianoni megtöretettségben, a gazdasági válságok idején. És így van ez ma is a XXI. század elején, a pandémia bizonytalanságot átható időszakában is. Az újjászületésbe, az összefogás erejébe vetett hit és a remény, „a régi makai nagyságba” vetett hit, annak újból és újból való visszaszerzése utáni vágy mindig erősebb volt az itt élőkben, mint a csüggedés, gyász, kilátástalan jövő miatti aggodalom. A vágy, a belőle születő törekvés, tenni akarás áthatotta és áthatja ma is Makó történetét, és rabul ejti a „hely szelleme” a tősgyökeres makóiakat és a jövevényeket is. 321 évvel ezelőtt a háromcsapásos törökviszály, a „porrá teremtett” várost telepítő- és oltalomlevél kiadatásával adómentességet biztosított a visszatérők számára. Mennyi dac, akarat, erő, makacs kitartás és mennyi szenvedés, fájdalom húzódik meg az újjáéledésben?!

Honnan az erő, amely megtartotta akkor és megtartja most is a várost?!

A makaiak mindig is hittek Teremtő Istenük megtartó kezében, fohászaik jóságra fordító erejében és hittek a számunkra „hirössé” vált makai honfitársaikban, akik példaként álltak közösségeink, városunk előtt! „Próféták” voltak a maguk idejében, -nem kényelmes emberek-, nyughatatlanok, kibékíthetetlenek, talán mások számára kényelmetlen emberek; mert rámutattak a bajra, rávilágítottak a problémára. De városunknak kívántak jobbat, hittek az újra és újra való feltámadásban, a kitartó szolgálat révén megnyíló fejlődésben; a lélek, a szellem és a szabadság erőiben.

A városunk 321 évvel ezelőtti újjászületése mellett két történelmi megtöretésére emlékeztünk az idei évben:  A trianoni vészterhes szétszakítottság száz éves jubileumára, a gyászos, mérhetetlen nemzeti veszteségeket megpecsételő békediktátumra. A megcsonkító gyász mellett a vágyakban és tettekben megnyilvánuló felelősségvállalásra, benne a jog, igazság, ezeréves keresztény-magyar tanúságra. A száz év távlatából visszatekintett, beigazolódott éltető reményünkre. És emlékeztünk a ’70-es árvíz ötvenedik évfordulójára, annak tanulságára, hogy az igaz, nemes lelkű, önzetlen barátok a legnagyobb bajban ismerszenek meg, hogy az összefogás értékeket és életeket ment meg, s olyan érzelmeket szabadít fel, melyre további közös jövő alapozható. Fájdalmakból születő magasztos kegyelemről Babits Mihály így ír:

„Áradj belénk hát, oh örök

igazság és szent szeretet,

s nőjünk az ég felé!”

És az idei év járványügyi időszak furcsa, olykor megfoghatatlan, gyakran félelemmel teli új időszámítást írt történelmünk lapjaira, bizonytalanságot előre vetítve jövőnkre! De eszélesre nyitotta a szív jóságának kapuját is: Kiáradó összefogást, szolidaritásra, közösségeink iránti mélyebb elkötelezettségre indította el városunkat. A pandémia időszakában nagyszerű emberek kísérték utunkat, akik merték elhagyni a biztonságos kikötőt, és belevetették magukat küldetésükbe, városunk megtöretettségében való felemeléséért, a félelem helyett a tettre kész ÉLET hirdetéséért! Ilyen embereket ismerhettünk meg az idei évben kitüntetettjeink személyében. Szakmai tudásuk, tapasztalataik, emberségük, embertársuk iránti szolgálatuk segítette közösségeinket, városunkat e megfoghatatlan nehéz időszakban. Orvosok, őket segítő egészségügyi dolgozók, rendvédelmi szakemberek, szociális munkatársak, pedagógusok.

Drága-jó Kitüntetettek!

Drága-jó: így szólítom ugyanis azokat, akik drága, nélkülözhetetlen értéket képviselő kincset hordoznak szolgálatukkal városunkért és titokzatos jóságukkal növesztik a szeretet fényét. Ilyen drága-jó embereknek mondunk ma köszönetet városi emlékérmek és emlékplakettek átadásával.

Tisztelt Ünneplő Makóiak!

Városunk történelmében új időszámításba léptünk be, ahol egymást megbecsülve a jövő reményének szolgálatával kell városunkért, s hazánkért mondott fohászokban tovább haladnunk (lépésről-lépésre). Így kérem a Mindenhatót Aquinói Szent Tamás imájában, adjon további erőt (Jöjj, erősség Lelke) eljövendő küzdelmeinkhez, közös céljaink eléréséhez, békés együttélésünkhöz!

„Istenem!

Mutasd helyünket a világban,

Add, hogy tudjuk, mit és hogyan tegyünk

Amint azt illik és lelkünknek is hasznára válik.

Uram, Istenem, ne engedd,

hogy valaha is elcsüggedjünk akár kedvező,

Akár kedvezőtlen események közepette.

Az előbbiben ne ébredjen bennünk kevélység,

Az utóbbiban pedig ne váljunk hitvánnyá.

Keressük hát együtt továbbra is az egység forrásait!”

Isten adja, hogy így legyen!