Nagy Gábor: a kutató egy idő után már nem kívülálló, hanem egy távoli rokon

Nemrégiben online mutatták be Nagy Gábor Rokonok című fotókiállítását, amelyet olvasóink is megtekinthettek a Makó Híradón. Az alkotóval a tárlat címének jelentéséről, a több mint húsz évet átölelő kiállításról és arról is beszélgettünk, miként is öröklődik a tudás, amelyet a pásztoremberek őriznek.

– A címmel próbáltam arra utalni, hogy a foglalkozás is összehozza ezeket az embereket, mivel mindannyian pásztoremberek; juhászok, gulyások. Sokszor megfigyelhető ebben a szakmában is, hogy egy foglalkozási endogámia alakul ki, ezért sokan vérszerinti rokonok is, és próbáltam arra is utalni, hogy a kutató egy idő után eljut odáig, hogy már nemcsak egy kívülálló személy, hanem egy távoli rokonként jelenik meg ezeken a helyeken – avatott be minket Nagy Gábor a József Attila Városi Könyvtárban rendezett kiállítás tematikájába.

A tárlat – amelynek megnyitóját online közvetített zárt kapuk mögött a József Attila Múzeum közösségi oldalán – 39 képet foglal magába: a legkorábbi 1998-ban készült, és mint az alkotó elmondta, 2015 óta, amióta a makói múzeumban dolgozik, azóta egyre több fénykép készült a néprajzi terepmunkák során. A fotók a felvidéki pásztorok életébe is elkalauzolják az érdeklődőket, illetve a megye számos pontján is készültek felvételek; Szentesen, Vásárhelyen, Csongrád-Bokroson, Csanádpalotán és Bogárzón.

Nagy Gábor elárulta: nehéz a képek közül egyet kiemelnie, hiszen mindegyik képnek fontos háttértartama és érzelmi oldala is van. Végül a Tisztelet című képe elé kalauzolt minket, amelyen Árvai Sándor portréja látható.

– Sanyi bácsi egy gömöri juhásznemzedék tagja. A trianoni időszakban települtek át Borsod megyébe, és utána az 1960-as évektől a Hortobágyon volt juhász. Szokta mondani, „juhász voltam 50 évig”, ő tényleg egész életében juhászként dolgozott. Nagyon nagy tudású ember, a kézműves tudástól kezdve a pásztorművészeti részig, különféle kampószárakat, ostornyeleket faragott, ónöntéses díszítéssel. A bőrmunkához is értett, készített pásztortarisznyákat, a saját kolompjait, csengőit ő szíjazta fel szépen kivarrott, díszített szíjjakkal – emelte ki Nagy Gábor.

Rámutatott továbbá, hogy sok mindent lehet képileg ábrázolni, de e mellett néprajzosként tanulmányokat ír, tudományos publikációkat is készít. Annak kapcsán, hogy mit is jelent a tárlaton átívelő több mint húsz év, úgy fogalmazott: ez a kutatónak is egy tanulási folyamat, hiszen próbálnak beletanulni a gyakorlati részbe is, mind az állattartásba, mind a különféle állattartással kapcsolatos tárgyi és szellemi kulturális tudásba.

Elmondta továbbá, hogy van intézményben megtanulható tudás és van a hagyományos tudásátadás, ami ezeknél az embereknél különösen jól működik, hiszen sokan többgenerációs juhászok, nem a nulláról kezdik a szakmát; bizonyos dolgokat megfigyelés, illetve utánzás által kapnak meg a családtól, vagy ha nem tőlük, akkor a hozzáértő kollégáktól.

– Eltűnni nem fog a tudás, hiszen az állattartás az elmúlt több ezer év alatt folyamatosnak mondható. A tudásátadásban van egyfajta gát is, sokszor féltik ezt a tudást, ez zenészeknél is megvan, ott is láttam több ilyen példát. Amit szoktak mondani, hogy ezt a tudományt „el kell lopni”, valahogy ha nem is mutatják meg, úgy kell megfigyelni és kipróbálni, gyakorolni, hogy ez megmaradjon – árulta el a néprajzkutató, muzeológus. Nagy Gábor továbbá arról is mesélt, hogy bár a fotókon főleg az idősebb korosztály jelenik meg, de sok középkorú, negyven év körüli pásztor is nagyon komolyan veszi szakmáját, és maga is bízik benne, hogy a tudás átadása a 21. században is folyamatos lesz.