Mesék felnőttkorban
Hatalmas zúzmarás köd borította be a várost. A fák élettelennek tűnő ágain vastagon állt a hófehér zúzmara, a tájra hatalmas és sűrű köd borult, az utcai lámpák narancssárga fényében minden lágyan ragyogott. A hideg szél csak épp megmozgatta a fák ágait, melynek hatására a zúzmara lassan hullani kezdett a föld felé, mintha apró pelyhekben havazni kezdett volna. Ez egész táj olyan hihetetlennek, mesebelinek tűnt.
A kétéves unokahúgomnak olvastam egy klasszikus mesét lefekvés előtt. Kinézve az ablakon a zúzmarával borított tájra azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mi felnőttként miért szeretjük ugyanolyan lelkesedéssel ezeket a történeteket, mint gyermekkorunkban?
Talán azért, mert visszaidézi számunkra a gondtalan gyermekéveket. Azt az időt, amikor mi feküdtünk ott az ágyban, és nekünk olvasták fel a mesét. Amikor a nap egyik fénypontjaként az esti lefekvés előtt jött a várva várt kedvenc meséink egyike, amit képesek voltunk ezerszer is meghallgatni ugyanazzal a lelkesedéssel. Mélyen alámerülni a fantázia világunkban, elképzelni a mese figuráit, akik hogy, hogynem valamelyik közeli rokonainkra hasonlítanak. Amikor éltünknek talán a legnagyobb „gondja” az volt, hogy melyik mesét is válasszuk, és épp azon az estén melyik hős bőrébe bújjunk.
Vagy talán azért, mert felnőttként még hatványozottabbként, a saját bőrünkön érezzük a jó a rossz küzdelmét? Hiszen a mesékből olyan szépen megtanuljuk, hogy az életünkben mindig van egy nemes, egy jó cél, amit el szeretnénk érni. A céljaink sokfélék lehetnek, és az életünk egyes szakasziban más és más dolgokért küzdünk, de ahhoz, hogy megvalósítsuk azokat, különböző akadályokat kell átlépnünk, és nagyon sok esetben a gonosszal, a rosszal is meg kell küzdenünk ezekért.
De ilyenkor minden esetben felsejlik előttünk az a kép, amivel a mesék is bejeződnek, a jó győzedelmeskedik, a rossz pedig elbukik.
Talán ezért szeretjük a meséket! Mert minden jó, ha a vége jó!
