Eltűnt az Igazi. Mi lett vele?

Minden királyfiból elhízott/ kopaszodó/ házi papucsos valóság lesz egyszer?

Vagy megfordítva a kérdést: minden elkényelmesedő, 10-20-30 évvel ezelőtti fénykorát emlegető teremtés koronájában ott lapul még az egykori jóképű, nagydumájú szexisten? Egyszer-egyszer megcsillan valami a néhai szívdobogtató álomképből? Nem túl messzire nézve és a barátnők dumáit hallgatva, ezek a villanások már egyre ritkábbak.

Nyilván, ilyenkor előjön az a fránya idő, mint leggyakrabban emlegetett ok, meg a top2 duma, a tartós kapcsolat, ugye, ahol lepunnyad a férfiember, no és dobogós helyen természetesen az előzővel összefüggésben a nők, akik természetesen nem az anyukák, hanem a társak, akik köztudomásúan sárkányosodnak az idő múlásával. (Az anyukám kifejezés érthető természetesen a feleségre, meg a mama is, sokat sejtetve a kapcsolat minőségének egyértelmű alakulásáról). Ha ez így is lenne, akkor mindez persze a férfilogika szerint teljesen ok nélkül (értsd: nem miattuk) történik. Érthetetlen számukra, hogy a nők miért idegesebbek és díjazzák egyre kevésbé a külvilágnak mutatott és az otthonra fenntartott kép közötti feszültséget. Hogy pontos legyek: a csinosan felöltöztetett, ráérős, olvasgatós, kávézgatós, hipernyugodt álomférfi mögött valószínűleg otthon gályázik egy nő, esetleg pár gyerekkel, ebédet főzve és várva, a ház ura mikor rúgja le az előszobában a cipőt, engedi ki a más nők előtt behúzott pocakot és váltja magát otthoni kényelmesbe. Mert ugye a négy fal között elmegy a hétköznapi, a megszokott, ott nem kell sem trendinek, sem szellemesnek vagy örökifjúnak látszani. (Ez a trükk megjátszható még a közösségi oldalakon és a titokban másnak írogatott üzenetváltásokban is, amikről a bölcs társak feltehetően tudnak és akik wc takarítás, meg a horkoló pasi mellett szívesen elképzelik a másik nőt, aki valószínűleg még mindig a szuperkanról ábrándozik.) Nem tudom, a gonosz varázslat mikor következik be és tényleg mindig csak a gyengébbik nem életkora, fittsége, szellemi kapacitása, lepedőakrobatikai képessége és konyhaművészete-e a bajok okozója. (Amelyeknek természetesen mindig a topon kell lennie, mert egyébként ez mind hivatkozási alap a kilengésekre és a hülyeségekre). És miért van az, hogy a külvilág alfahímjei otthon lelki szervizre, biztatásra és olyan csapatra szorulnak, akik jobbára láthatatlanul biztosítják a hátországot és biztonságot? Lehet mondani, hogy én beszélek mindig rossz emberekkel, nem járok a helyes nyomon és természetesen én is sérelmekkel vagyok teli, cseréljek szemüveget, meg ne mártírkodjunk mindig, meg hogy tudnának a férfiak is mesélni. De akkor is, törvényszerű, hogy az egykori nagy ő-re egy idő után szinte idegenként tekintünk és értetlenkedünk, mi lett vele, velünk?

Bárcsak sokan írnák most azt, hogy a párjuk otthon is figyelmes, kedves és egyenes az évek múlásával is és hogy tényleg sok múlik rajtunk, nőkön is.

Jó lenne, ha közelítenének az álláspontok egymáshoz és x idő után is együtt nézve a tükörbe azt éreznénk: azért érte megérte.