Hajnal

Szeretek hajnalban a városban közlekedni. Abban a pillanatban amikor a fejem fölött az éjszakát és a nappalt elválasztó láthatatlan fonál kifeszül. Ha az egyik oldalra tekintek, a sűrű fekete sötétséget látom még, de ha a másik oldalra nézek a felkelő nap aranyló fénye vakít a szemembe.

Ilyenkor a város is nyugodt még. Az utcák kihaltak, a lámpák árnyékában csak néhány ember suhan el a bolt, a gyár irányában. Csönd van, béke és nyugalom. A napközbeni lüktető, zakatoló városra ilyenkor rá sem lehet ismerni. Olyan, minthogy környezetünk egy hatalmas levegőt venne, melyet benntart egy pillanatra, és erőt gyűjtene az aznapi megpróbáltatásokra. Majd ahogy a sötétség átadja helyét a fénynek, úgy gyorsul fel a település vérkeringése is. Egyre hangosabb és pergősebb lesz minden, élettel telik meg.

A hajnalt valahogy a lelkem kivetülésének érzem. Ott a sötétség, a múlt, a rossz dolgok, amik az emberrel megtörténtek, és amelyeket cipelünk a hátunkon. Azok a történések, amelyek nem akarnak elengedni, és ezáltal visszahúznak a mélybe. De eljön a hajnal, a látható nyugalom és csend időszaka, amikor felcsillan az első reménysugár, hogy az emberrel valami jó is történhet. Igaz, hogy még ott van a sötétség is, de a felkelő nap sugarai egyre erősebbek, esélyt sem adva a sötétségnek. És végül teljesen világos lesz. Elindul az élet, felpörögnek az események, és lelkünk újra szárnyalni kezd, mint ahogy a madarak felrepülnek a szikrázóan kék égbolt felé a felkelő nap fényében.

Ilyenkor hiszi csak el igazán az ember, hogy mindig hajnal előtt legsötétebb az éjszaka.