„De áldott legyen a nagy vihar”

Minden évkezdet lehetőséget biztosít arra, hogy átgondoljuk az előző év történéseit, és megfogadjuk, hogy az idei évben mit szeretnénk másként csinálni.

Én személy szerint nem vagyok híve a nagy újévi fogadalmaknak, mert miután elmúlik a szilveszter, az újévnapi varázs, és a dolgos, szürke hétköznapokban találjuk magunkat, az újévi fogadalmak is elhalványulnak, a múlt ködös homályába vesznek.

Ugyanakkor, mint minden ünnep, és különösképpen az új év kezdete is, lehetőséget biztosít arra, hogy megálljunk egy pillanatra (vagy egy kicsit többre), és számot vessünk életünkkel. Megvizsgáljuk, hogy mit értünk el egy év alatt, honnan indultunk és hova érkeztünk. Milyen jó dolgok történtek velünk, és milyen rossz dolgok. És itt felvetődik a kérdés, hogy az ember a jóra emlékszik csak vagy inkább a rosszra. Egy év időtávlata biztos, nem elég arra, hogy a rosszat el tudjuk felejteni, ki tudjuk törölni a memóriánkból, így óhatatlan, hogy a visszatekintésben előkelő helyet foglalnak el. Bármennyire is azt mondják, hogy csak a jóra és a szépre szabad emlékezni, az emberi elme működési oly megmagyarázhatatlan, hogy ez nem mindig lehetséges.

Ekkor eszembe jutott egy ősi ír áldás pár soros részlete, amit még az óév utolsó napjaiban kaptam:„De áldott legyen a nagy vihar/és rázza meg lelkedet,/hogy fényesre és tisztára mossa – /és sok kis tavacskát hagyjon hátra, / amiben megcsillan az ég kékje, / s időnként egy-egy csillag is!”

Ebben a pár sorban benne van minden. A rossz dolgok sem véletlen történnek az emberrel, hanem lehetőséget rejtenek arra, hogy letisztulva és megerősödve, egy más nézőpontból figyelve a világot tekintsünk az új lehetőségek felé.