Meg akarom menteni a karácsonyomat!

Lehetetlen küldetés vagy azért felcsillan némi remény a megvalósítására?

Manapság, mikor annyi „mentes” dolog van az életünkben, miért kell, hogy a karácsony sava-borsa is elvesszen? A cukor nélküli édességek, a pihenést nem ismerő munkanapok, a havat nem látott telek mellett eljön a boldogság és nyugalom nélküli ünnepek ideje is?

Én őszintén szeretném hinni, hogy nem, bár magamon is érzem, hogy egyre nehezebb tartanom határidőket, feladatokat és leginkább a lelki nyugalmamat. A szeretettel azonosított napok sajnos nem mindig a szív melegére és valami felhőtlen vágyra emlékeztetnek, hanem sokkal inkább felkiáltójelként szerepelnek a naptáramban, jelezve, meddig kell még túlélni és kitartani. És leginkább arra, hány napom van még megvalósítani mindazt, ami egyelőre még csak az elképzeléseimben létezik. Mivel vészesen fogynak az órák, a percek, megy a stresszelés, lesz-e elég időm, energiám beszerezni mindent, amit feltétlenül szükségesnek gondolok. Pedig, őszintén mondom, ez a szint sokat csökkent még tavalyhoz képest is.

Néha úgy érzem, értetlen messzeségbe került számomra a felhőtlen felkészülés. Miközben ömlenek rám a karácsonyi reklámok örömteli arcai és gyönyörűen feldíszített otthonai, szerencsétlennek és elveszettnek érzem magam, ha a tükörbe vagy a lakásomra nézek. Ostorozom magamat azért, mert sokkal több teret engedek a munkáimnak és az ezzel járó pörgésnek, mint ahogyan azt szeretném és jó lenne. Utálom, hogy nehezen tudok nemet mondani, hogy azon aggodalmaskodom, teljesítettem-e a feladataimat. Szégyellem, hogy pont azokra jut a legkevesebb idő és azokhoz szólok idegesen, akik nem szolgáltak rá. Miközben biztos vagyok abban, jó szándékkal akarnak fékezni.

Tudom, hogy minden körülmény dacára a megoldás bennem van, és a nyomasztónak vélt terheket is csak én tudnám elengedni. Miközben érzem, hogy annyira nem éri meg ez a hajtás és közben annyi fontos pillanat veszik el, ami később pótolhatatlan. Mégsem megy könnyen az átváltás, a kiszállás, de én akarok tenni egy próbát most. Azt, hogy mégsem reménytelen a helyzet, onnan tudom, hogy a lelkem még vágyakozik a csendre és az egyszerűre. Ezért, ha nehéz is, mindig felkelek a hajnali rorátékra. Egyszerűen azért, mert utána egész nap a külvilág zajában vagyok. A másik menekülési útvonalam az idén, hogy minimalizálom a tárgyi ajándékokat és amennyire lehet, az élményre helyezem a hangsúlyt: az együtt töltött időre, a kedvességre és az odafigyelésre. Erről az irányról folyamatosan kapok pozitív visszajelzéseket, majd leírom, hogy sikerült-e megvalósítani és milyen érzés volt. A munkát, mint tényt és megélhetési forrást elfogadom, de azzal együtt, hogy kifejezem érthető módon, ha valamit nem bírok, tudok, vagy nem szeretnék elvégezni.

Pihenős, boldogságos, szép pillanatos, szeretetteljes, családi karácsony – én így szeretnélek.

(Borítókép: Pixabay)