Időutazás múltbeli tárgyak között Földeákon

Oláh Nóra – Makó

 

A mai diákoknak különösen is tanulságos lehet egy ilyen kalandozás, hiszen mindennapjaik során aligha találkozhatnak közvetlenül múlt századi, netán még régebbi tárgyakkal. Bár az is igaz, hogy falun élő gyerekek számára például a paraszti élet különböző munka- és használati eszközei mindenképpen ismertebbek – esetleg szülők, nagyszülők hasonló darabjaiból -, mint mondjuk a városi társaiknak. Mindez ki is derült a látogatás során, amikor Fodor Imre „Tudjátok-e, hogy ez mi és mire való?” bevezető kérdésekkel sorra elővette az udvaron, a fészerben és egyéb hajdan funkcionáló helyiségben lévő különféle ósdi kincseket – mire a nebulók lelkes és leggyakrabban adekvát válaszokat adtak. 

 

 

Az izgalom és a csodálat aztán tovább fokozódott, mikor Imre bácsi beljebb invitálta a társaságot a – kavicsokkal és csigaházakkal gondosan kirakott falú – házba. Nehéz lenne megmondani, mi aratta a nagyobb tetszést: a postakürt (amiről hamar kiderült, hogy bizony igen nehéz megszólaltatni), a citera (amelyhez hasonlón talán a nagypapa is játszik), a képkeretben a falra függesztett esküvői relikviák („Anyukámnak is van ilyen…”), netán a kisbíró korabeli „közhírré tévő” információtovábbító eszköze, a nyakba akasztható dob…

 

De ámulatnak örvendhettek a monumentális szarvasagancsok, a csillogó porcelán apróságok éppúgy, mint a falakon látható akvarellek és grafikák sokasága is. A képek többségét egyébként a földeáki származású tanár-képzőművész, Bánszki Tamás készítette, akinek munkáit a tavasz folyamán Debrecen és Budapest műértő közönsége is megcsodálhatta, sőt alkotásaiból ősszel a makóiak is ízelítőt kaphatnak.

 

 

Lenyűgöző bútordarabokban sem volt hiány; egyik legérdekesebb példány az az asztal, amelynek lapját egyetlen fából kifaragott, egymásba kapcsolódó lovak „tartják”.

A legutolsó helyiség csodás földtani és tengermélyi kincseket rejtett: a polcokon kagylók, csigaházak, kőzetek, ásványok és féldrágakövek, sivatagi rózsák sorakoztak; az ágyon kengurubőr hevert.

 

Fodor Imre, gyűjtőszenvedélyének hála, mindig nyitott szemmel járt a világban, így jutott az egyes darabokhoz, de rokonok, ismerősök is hozzájárultak a „kincsestár” bővítéséhez. Elárulta, hogy gyűjteményének nincs ára, semmi pénzért nem válna meg tőle, sem egészben, sem darabjaiban. Kérdésünkre, hogy készletének melyik a legrégebbi relikviája, egy mamutfogat mutatott…

 

Az Imre bácsinál töltött (és szélsebesen eltelt) idő felért egy komplex történelem-földrajz-biológia-művészettörténet órával; a vendégkönyv lapjai joggal teltek meg újabb lelkendező sorokkal…

 

 

(fotók: Oláh Nóra)