Arany kereszttel ismerték el Halmágyi Pál munkásságát

Korom András – Makó

– Hogyan fogadta, hogy elismerték múzeumszervező, tudományos és közéletben végzett munkáját?

– Nagyon nagy megtiszteltetésnek vettem, s nagyon örültem neki. Alkalmat adott, hogy végiggondoljam, mit is csináltam majdnem 33 évig a múzeumban. Így visszagondolva rengeteg dolog az eszembe jutott.

– Hogyan keveredett a közéletbe?

– Mindig is közéleti ember voltam, már általános és középiskolás koromban is. 1984-86 között lett közismert a pí-víz, erre megalapítottam a makói Pí klubot, mely évekig működött. 1990-től dolgoztam külső tagként a megyei önkormányzat közművelődési bizottságban, majd a városiban. 2002-ben Fidesz színeiben voltam képviselőjelölt. Két ciklusban települési képviselőként dolgoztam. A második ciklus nagyon szoros volt, akkor hoztuk létre a József Attila Múzeum új állandó kiállítását, arra az időszakra esett az 1956-os forradalom 50. évfordulója, 2005-ben született a kisfiam. Azaz nagyon el voltam foglalva, így a következő ciklust már nem mertem vállalni.

– Mire a emlékszik vissza a legszívesebben?

– Makó kisváros, kis múzeummal, azaz egy ekkora intézményben mindent kell csinálni, nem specializálódhatnak a dolgozók. Azaz ugyanaz az ember találja ki s végül nyitja meg a kiállításokat, mint aki a meghívóját is megtervezi, de ő szervezi a közönséget, majd tárlatot és iskolai csoportokat is vezet. Számos élmény fűz ide. Amikor a múzeumba kerültem, a néprajzos Felföldi Laci gyűjteni ment. Egy alkalommal egy hagyatékot is megkapott, s azt egy parasztszekérrel hoztuk be, úgy, hogy mi ültünk a dunyhák tetején. Amikor kutatni kezdtem a második világháború makói eseményeit, kézről kézre adtak a szemtanúk. Olyan öregkatonával is beszéltem, akik itt sebesült meg a makói hősök szobránál. Kézzel foghatóan átéltem azt, hogy ami az öregeknek még valóság volt, az nekünk már a múltat jelentette. Egyetemista koromban, a ’70-es ’80-as években még beszéltem olyanokkal, akik az első világháborút, az olasz fogságot és a román megszállást is átélték. Ugyanígy történt az ’56-osokkal. Amikor elkezdtük a rendszerváltást ők még 60 év körüliek voltak, de ma már sokan nem élnek közülük. Olyan helyekre jutottam el, olyan emberekkel találkoztam múzeumigazgatóként, ami számos élményt jelentett, s amiről a hétköznapi emberek legfeljebb csak olvashatnak. Ráadásul a múzeum már csak azért sem volt ismeretlen számomra, mert a Bajza utca 6. szám alatt laktunk, így bármikor jöttem fel a városba, mindig régi múzeum előtt haladtam el. Már gyerekként többször voltam itt kiállításon. Gimisként bennünket elődöm, Tóth Feri bácsi tanított magyarra, ő hívott a múzeumba.

– Mire a legbüszkébb?

– Harmincvalahány múzeumi füzetet szerkesztettem és részben írtam. Elhelyeztem Makón négy 1956-os emléktáblát, csináltunk ’56-os Makó filmet, a nevemhez fűződik a mostani múzeumi állandó kiállítás, restauráltattam az ott látható hatalmas képeket. Ezek a kézzelfogható dolgok. 1988-ban lettem igazgató, elődöm nyugalomba vonulása után. Sikerült különleges kiállításokat szervezni, mint például az Egyházi művészet a Maros mellett címűt, a rendszerváltás idején. Ekkor mutattuk be a környező plébániákon őrzött egyházi kincseket. Ezt korábban nem lehetett megtenni. A rendszerváltás idején jó barátságba kerültem Szabóky Zsolt fotóművésszel, akinek 1988-ban nyílt meg Budapesten, a romániai falurombolás idejében a Mentsétek meg lelkeinket! című az erdélyi fatemplomokat ábrázoló kiállítása, majd ezekből lett könyve. A tárlatát itt Makón a Trianonnal foglalkozó Raffai Ernő történész nyitotta meg, óriási érdeklődés mellett.

– Ön jelenleg a tavaly alakult Polgári Szalon elnöke. Említette, hogy a közéletben régóta részt vesz. Milyen élményekre emlékezik a legszívesebben?

– Makón az első szabadon választott testület többsége kisgazdapárti képviselő volt, ahogy a polgármester is. Az 1994-es választás idején a könyvtárba hívtuk meg az összes polgármesterjelöltet: Buzás Pétert. Sánta Sándort, Szentpéteri Jánost és a többieket. A Pi klub szervezte vitájukat én vezettem. Aztán a választások után szürkülni kellett a közélet, megszűnt a korábbi pezsgés, így a Pí klub is megszűnt. Orbán Viktort az első választások idején az MSZMP székházába, azaz a rendőrség jelenlegi épületébe vártuk egy fórumra, hátul még ott volt a régi 8 méter hosszú, 3 méter magas drapéria, Lenin sapkában, vörösgárdisták meg minden ami hozzá tartozott. De ugyanennél a pulpitusnál ült egy másik alkalommal vagy tíz párt képviselője a háttérben a már említett drapériával.