Bilincs és mosoly a makói rendőrkapitányságon

Korom András – Makó
– Az én apukám is rendőr – büszkélkedett az egyik óvodás kislány a makói rendőrkapitányságon ma délelőtt rendezett nyílt napon, mire az óvó néni visszakérdezett: – Nem börtönőr? Legutóbb mintha azt mondtad volna…
Az ovis nem volt egyedüli gyerek akinek nagyon megtetszett a rendőrök munkája, egyenruhája, felszerelése és az autói. Többen közülük elhatározták, hogy ha felnőnek, ők is rendőrök lesznek. Ám addig is a makói iskolák diákjai, illetve óvodásai nagy élvezettel ültek be a kapitányság előtt felsorakoztatott rendőrautókba, nem utolsó sorban azért, hogy bekapcsolják a szirénákat és a villogókat.
– Nekem a legizgalmasabb az a zöld autó, mely tetején ott mozog az az éjjellátó készülék – árulta el a hetedikes Zsolti. Nem csak ő, hanem számos társa is odaült az autóban lévő képernyő elé, hogy maga irányítsa az egyébként nappal és éjjel is egyaránt kiváló képet mutató készüléket.
Hasonló élményben lehettek részesei a makói gyerekek, akik osztályonként és óvodai csoportonként csodálkozhattak rá a kapitányság épületében az előállító szoba puritán priccsére és székeire és a számos riglivel felszerelt ajtajára. Sőt még azt is meg tudták, hogy aki rosszat tesz és ide kerül, annak az ajtó nyitható kis ablakon át adják be az ennivalót. – Nézzétek meg gyerekek, itt nincs puha-pihe ágyikó – hívta fel a figyelmüket az óvónéni, s a gyerekek tágra nyílt szemmel csodálkoztak a faborítású bútorokra.
– Rátok zárjam az ajtót? – kérdezte a gyerekeket kalauzoló egyenruhás bácsi, s bizony nem csak az óvó nénik mondtak hangosan igent, de néhány gyerek is. Az ajtó persze mégsem zárult be, hisz mögé csak a rossz bácsik kerülhetnek.

Az ovisok és óvónőjük az előállító helyiségben. Nem szomorkodtak.

Nagy élvezetet okozott a gyerekeknek az ujjlenyomatvétel is, ahol mindenki a saját nevére szóló emléklapra nyomhatta rá a fekete porba nyomott ujját. Míg ez mindenkit, addig a rendőrök pisztolyai, gépfegyvere és géppuskája és gumibotja már inkább a fiúkat érdekelte. Igaz a kisebbek kezét még a legkisebb pisztoly is lehúzta.
Akinek volt kedve, az megbilincseltethette magát, vagy maga rakhatta rá azt az osztálytársa kezére. Volt olyan, aki szerette volna emlékbe elvinni – de hát nem tehette.

Főképp a fiúkat érdekelték a fegyverek.

Az egyik legnagyobb élményt az jelentette, hogy a gyerekek bejuthattak abba a szobába, ahonnét a rendőr bácsik szemmel tarthatják a város. Megtudhatták, hogy 93 kamera segíti fenntartani Makó közbiztonságát, s bizony a bűnözés vissza is szorult azokról az utcákról, melyeket a rendőr bácsik az éjjel és nappal is remek képet mutató kamerákon keresztül látnak. És, hogy a rosszalkodó bácsik kedvét elvegyék, a kamerákat időnként egyik helyről a másikra teszik át. A felvételek akár sok-sok napra is visszakereshetők.
Persze minden gyerek azt szerette volna, hogy nézzék meg az iskolájukat, az óvodájukat vagy éppen azt ahol laknak, s hát jórészt teljesült is a kívánságok, láthatták az élő képeket az utcai forgalmáról, az ott sétáló emberekről, s arról is, hogy óvodájuk előtt van-e éppen hisztiző kisgyerek. Hát éppen nem volt.

További képeink a nyílt napról:

A szerző felvételei.