Amazonként bosszulta meg férje halálát a francia ellenállás hősnője, Violette Szabo

A második világháborúról szóló írások gyakran úgy emlékeznek meg a harcokról, mint kizárólag férfias tevékenységről. A résztvevő politikusok és katonák többsége valóban férfi volt, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nők is aktívan kivették a részüket a küzdelemből. Ráadásul nem csupán a hátországban szolgáltak, hanem olykor nagyon veszélyes feladatokat bíztak rájuk. Ellenséges területen is tevékenykedett számos nő, akik az életüket kockáztatva küzdöttek a nácik ellen. Közülük az egyik leghíresebb ügynök Violette Szabo volt.

Ebéd, majd szerelem

Violette Szabo vegyes házasságban látta meg a napvilágot. Angol apja, Charles George Bushell taxisofőrként, autókereskedőként, illetve a második világháború idején boltosként dolgozott. Édesanyja, Reine Blanche Leroy pedig egy francia szabónő volt. A szülei akkor ismerték meg egymást, amikor apja a brit hadsereg sofőrjeként dolgozott Franciaországban.

Az 1921-ben született Violette így kétnyelvű családban nevelkedhetett. Amikor bekövetkezett a nagy gazdasági világválság, és a család nehéz anyagi helyzetbe került, Violette az egyik öccsével együtt a franciaországi rokonokhoz került. Ott levetkőzte magáról az angol nyelvet, így amikor tizenegy évesen visszatért az Egyesült Királyságba, újra meg kellett tanulnia angolul.

A visszaemlékezések szerint életrevaló és fiús lány volt. Élvezte a tornát, szeretett biciklizni és korcsolyázni, az apja pedig még lőni is megtanította. Az édesapja szigorúan nevelte, ezért gyakran vitatkoztak, olyannyira, hogy egyszer még Franciaországba is elszökött tőle. A családon belül gyakran franciául beszéltek.

Kezdetben egy kereskedés illatszerosztályán dolgozott, majd 1940-ben csatlakozott a brit nőket a munkaerőpiacon a háború által elszólított férfiak helyére beosztó Women’s Land Armyhoz, és Actonban egy fegyverüzemben állt munkába.

A Franciaországból Dunkerque-nél kimenekített francia csapatok számára Londonban tartott Bastille-napi katonai parádén találkozott egy magyar származású francia idegenlégióssal, Étienne Szabóval. Eredetileg azért küldte a parádéra az édesanyja, hogy egy honvágytól szenvedő francia katonát hívjon meg egy igazi francia ebédre. Étienne és Violette hamar egymásba szerettek, bár ekkor a férfi már 31, a nő pedig csupán 19 éves volt. Mégis hat héttel a találkozásuk után, augusztus 21-én házasságot kötöttek.

A friss házasoknak azonban nem jutott sok idő az együttlétre, mivel Étienne-t hamarosan visszahívták a frontra a szabad francia csapatok kötelékében. Harcolt Dakarban, Eritreában és Szíriában is. Egy évvel később visszatért, de csak rövid időt tölthetett együtt a feleségével. 1942-ben az észak-afrikai frontra vezényelték, ahol október 24-én esett el, miközben a második El Alamein-i csata során egy elterelő hadműveletet vezetett El Himeimatnál. Étienne soha nem láthatta a lányát, Taniát, akinek Violette 1942. június 8-án adott életet.

A bosszú angyala

Violette ekkor egy repülőgépgyárban dolgozott, ám a keserű özvegy módot akart találni arra, hogy törlessze az adósságát a németek felé, amiért azok megölték a férjét. Ilyen körülmények között talált rá az SOE.

A Special Operations Executive-et (Különleges Műveletek Igazgatósága) 1940 nyarán hozták létre, hogy megszervezzék a megszállt Európában az ellenállást. Mikor kinevezték az élére Hugh Daltont, Churchill azt mondta neki: „menjen, és borítsa lángba Európát”.

Az SOE a kémtevékenység csaknem teljes spektrumát felvonultatta, hogy minél nagyobb akadályokat gördítsen a Harmadik Birodalom működése elé. Vasutakat, hidakat, erőműveket robbantottak fel, és szabotálták a hadianyag-szállítmányokat is. Az SOE képezte ki például Reinhard Heydrich merénylőit, bár a halálát követő megtorlás miatt a náci vezetők elleni közvetlen támadásoktól a háború későbbi szakaszában tartózkodtak.

Nem tisztázott, hogy Violette Szabo miként került az SOE látókörébe. Alighanem azért választották ki, mert folyékonyan beszélt franciául, és emellett kifejezetten fittnek és erősnek számított, valamint tudott bánni a fegyverekkel is.

Az SOE elküldte őt kiképzésre, ahol bár nagyon igyekezett, nem voltak vele maradéktalanul elégedettek. Néhány feljegyzés kétségbe vonta az alkalmasságát, mivel túlságosan heves vérmérsékletről tett tanúbizonyságot és hiányzott a megfelelő felelősségérzete is. Még nagyobb problémát jelentett, hogy erőteljes angol akcentussal beszélte a francia nyelvet.

Az ejtőernyős kiképzése sem ment simán: az első alkalommal rosszul fogott talajt, és kificamította a bokáját. Ám felgyógyulása után teljesítette a kiképzésnek ezt a szakaszát is, és a fenti vélemények ellenére az SOE végül bevethetőnek nyilvánította Violette-et.

Maradt idő a vásárlásra is

Violette Szabót az SOE F szekciójához osztották be. Első akciójára többszöri halasztás után került sor. 1944. április 5-én végül ledobták őt, valamint a társát, Philippe Liewert a franciaországi Cherbourg közelében. A Salesman (Eladó) névre hallgató sejt keretében működtek, amelyet Liewer szervezett, és amelyben Szabo a futár szerepét töltötte be.

Mivel Liewert plakátokon körözték Rouenban, oda helyette Violette utazott el rendszeresen. A legfontosabb feladatául azt kapta, hogy mérje fel, mekkora károkat okozott a német elhárítás a már kiépített francia hálózatnak. Miután kiderült, hogy túl sokan lepleződtek le, az akciónak tulajdonképpen vége szakadt, ám Violette Szabo azért még értékes információkat gyűjtött lehetséges bombázási célpontokhoz.

Emellett arra is maradt ideje, hogy Párizsban bevásároljon a lányának, magának és az édesanyjának. 1944. április 30-án tért vissza egy rázós utat követően, ugyanis az őt szállító gépet a német légvédelem eltalálta.

1944. június 8-án egy újabb küldetés következett, amelyben azt a feladatot kapták, hogy hangolják össze a helyi ellenállók működését. A négyfős csapatot Liewer vezette. Nem kizárt, hogy Szabót az eleve sérült bokája ismét cserben hagyta a landolásnál, és kificamította. Miután a brit csapat azt tapasztalta, hogy a francia ellenállók szervezettsége finoman szólva nem felelt meg annak, amit elvártak tőlük, Liewer elküldte Violette-t egy aktívabb csoporthoz, amelyet Jacques Poirier vezetett.

Június 10-ig tevékenykedett náluk, amikor is végül kocsiba szállt egy helyi ellenálló vezető, Jaques Dufour és egy másik ellenálló, Jean Bariaud társaságában. Liewer figyelmeztette Szabót, hogy inkább biciklivel közlekedjen, mivel a németek megtiltották a kocsi használatát a franciáknak a D-nap után, ám ő nem hallgatott rá. A jármű hamar feltűnt az útakadályt felállító németeknek. Bariaud-nak sikerült elmenekülnie, és végül ő értesítette Violette Szabo társait.

Hogy pontosan miként fogták el, arról ellentmondó források és visszaemlékezések maradtak fenn. Dufour ötven méterre fékezett a németektől, és tüzet nyitott. Szabo csatlakozott hozzá, és egyes források szerint több németet is megölt. (A német jelentésekben nem maradt nyoma halálos áldozatoknak, míg egy másik beszámoló szerint a németek egy helyi nőt tévedésből lőttek le a tűzharc során).

Szabo és Dufour előbb egy búzamezőben rejtőzve menekültek, később egy dombon lévő erdő felé siettek, hogy ott találjanak fedezéket. A rohanás során Szabo elesett, és csúnyán kificamította a bokáját. Bár Dufour tovább vitte volna, Violette ezt visszautasította, és fedezettüzet biztosított a társának. Egészen addig lőtt, amíg ki nem fogyott a lőszerből, de ez is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Dufour egy közeli csűrben menedéket találjon.

A birodalom markában

Fogságba kerülése után egy alkalommal egy fiatal német tiszt gratulált neki, és a szájába tett egy cigarettát. Violette rögtön kiköpte azt, arcul köpte a kérdezőjét, és követelte a karjai kiszabadítását, valamint a saját cigijét. Később az SD, az SS elhárításának a kezébe került, ahol Limoges-ban négy napig vallatták. Innen Párizsba került, ahol a Gestapo próbálta kiszedni belőle, hogy kicsoda ő.

1944 augusztusában a szövetségesek közel kerültek Párizshoz, ezért átszállították őket Franciaországból Németországba. Eközben Szabót egy Denise Bloch nevű SOE rádiókezelőhöz láncolták. Az utazás és a különböző átmeneti táborok viszonyai igen megterhelőnek bizonyultak, alig kaptak ételt és vizet, vagy pihenőidőt, a higiénikus körülményekről pedig szinte nem is lehetett beszélni. Az úti cél Ravensbrück volt, ahol egy koncentrációs tábor működött.

Szabo igyekezett lelket verni a többiekbe. Sokat beszélgetett például egy elfogott belga ellenállóval, Hortense Damannal, akin a németek orvosi kísérleteket hajtottak végre, sterilizálni akarták, és szándékosan üszkösödni hagyták sérült lábát. Szabo nem tagadta meg önmagát: amikor a Heinkel repülőgépgyártó gyárába vitték őket dolgozni, ezer másik női fogollyal együtt tiltakozott az ellen, hogy a Torgau közelében lévő altáborban fegyvereket gyártsanak.

A tiltakozások hangadóit végül 1944 októberében a königsbergi büntetőtáborba szállították, ahol kemény fizikai munka keretében erdőt kellett irtaniuk és vasúti pályát előkészíteniük. A hideg idő ellenére Violette még mindig azt a könnyű nyári ruhát viselte, amelyben fogságba esett. A torgaui incidens vezéralakjainak visszaemlékezései szerint Violette még a körülmények ellenére is optimistán tekintett a jövőbe.

1945. január 19-én három brit ügynököt, köztük Szabót és Blochot kiemelték a többiek közül, brutálisan bántalmazták (egyesek szerint Violette-et meg is erőszakolták), és magánzárkába csukták őket. Február 5-én kivitték őket a táborból, bár járni közülük csak Violette tudott, így a többieket hordágyon vitték. Ott Violette Szabónak előbb végig kellett néznie a társai kivégzését, végül ő maga is letérdelt, megfogta a halott bajtársa kezét, így érte a tarkólövés.

Halála után bátorságáért megkapta a György-keresztet (a nők között másodikként), de a francia állam is kitüntette őt a Croix de Guerre bronz csillagával.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu