A téli idő akadályozta meg a briteket George Washington elrablásában

Az 1780. esztendőben a britek szénája nem állt túl jól az amerikai hadszíntéren. Úgy tűnt, hogy már semmi sem menti meg a brit koronát egy megalázó vereségtől, amikor tisztek egy csoportja merész tervvel állt elő. A britek George Washingtont tekintették a legnagyobb mumusnak, tehát tőle kellett megszabadulni, ennek pedig a legjobb módja, hogy elrabolják és így fordítják meg a háború menetét. Az Egyesült Államok későbbi elnöke egy ideig nem is sejtette, hogy biztonsága milyen nagy veszélyben forgott.

A hesseni generális

Wilhelm von Knyphausen kiművelt katonának számított a hadtudományokban. Apja ezredesként szolgált a porosz hadseregben, és ő maga is tiszt lett Nagy Frigyes seregében. Később altábornagyi rendfokozatot ért el a hesseni hadseregben.

Mivel a brit uralkodó a hannoveri fejedelmi címet is birtokolta, az amerikai függetlenségi háború leverésére tett kísérletben számos német katona vett részt, és nagy számban alkalmaztak német tiszteket is.

Knyphausen 1776-ban hatvan évesen hajózott át az amerikai kontinensre, de idős kora helyett inkább a negyvenkét évnyi szolgálati tapasztalataira építettek.

Knyphausen a tizenkétezer főből álló, hessenieknek nevezett hadsereg rangban második parancsnokaként harcolta végig a függetlenségi háború éveit. Ott volt a britek Fort Washingtonnál aratott győzelménél 1776-ban, harcolt a trentoni és a monmouthi csatában is.

A New York környéki erőknek ő volt a főparancsnoka az említett 1780. évben, amikor megkeresték a szokatlan tervvel.

Knyphausen és George Beckwith, a brit erők kémfőnöke John Graves Simcoe alezredest, a britek egyik legbátrabb és legmerészebb parancsnokát hallgatták meg.

Mivel a Hudson folyó befagyott, az az ötlete támadt, hogy felhasználva a frissen keletkezett „utat”, rajtaüt Washington főhadiszállásán és elhozza New Yorkba az amerikaiak vezetőjét.

A célba vett főhadiszállás

Washington 1779. december 1-je óta Morristownban székelt, a környék egyik legszebb házában. A kúria Jacob Ford özvegyéé volt, akit az a látszólagos szerencse ért, hogy vendégül láthatta az amerikaiak parancsnokát.

A ház fél mérföldre (800 méterre) feküdt Morristown központjától és körülbelül három mérföldre (4,8 kilométerre) az amerikai csapatok fő táborozóhelyétől, így Washington az estéit rendszeresen az embereitől távol töltötte.

Ez persze nem jelentette azt, hogy Washington teljesen védtelen lett volna. A Washington Life Guard 110 embere Caleb Gibbs őrnagy vezetése alatt éjjel-nappal őrjáratozott az épület körül, és ügyelt Washington biztonságára.

A problémák elsősorban a téves riasztásokból adódtak: ilyenkor az őrök a kunyhóikból a Ford-házba rohantak, elbarikádozták az ajtókat, szélesre tárták az ablakokat, amelyeknél fegyveresek figyelték az esetleges támadókat.

Mindez elsősorban azokat zavarta, akik nem voltak a hadsereg részei, így a tulajdonos özvegyet és Martha Wasingtont. A nőknek ilyenkor ágyba kellett bújniuk és órákat ott tölteni, miközben a szobáikban számos katona vesztegelt.

A nyitott ablakok miatt az amúgy is fagyos tél áthűtötte a házat, így a háziak, akik a konyhába szorultak be erre az időre, érthető okokból nem voltak túl boldogok.

1780. január 31-én Washington kapott egy levelet Silas Condicttól, a New Jersey-i végrehajtó tanács tagjától, amelyben figyelmeztette őt, hogy a folyó befagyása utat nyithat az ellenséges vonalak felől, de Washington nem hallgatott rá.

Felkészülés

Közben a britek oldalán nem tétlenkedtek, noha Simcoe azt tapasztalta, hogy a tervét alaposan átformálták. Míg ő maga azt szorgalmazta, hogy egy kisebb, gyalogos csapattal hajtsák végre a tervet, amely legfeljebb Morristownban ülne zsákmányolt lovakra, addig Beckwith úgy vélte, hogy inkább hatvan lovassal induljon el a rajtaütés.

Az embereket Simcoe csapatából, a Királyné Rangereiből és a 17. könnyű dragonyosokból válogatták ki. Utóbbiakat Samuel Birch alezredes vezette, akit vélhetően az egész vállalkozás parancsnokává tettek annak ellenére, hogy nem számított harci tapasztalatokban bővelkedő tisztnek.

Knyphausen mindenesetre komolyan gondolta a vállalkozást, mivel további egységeket rendelt a csapathoz, és nyolcvanhat szánt elkobzott a környékbeli civilektől. Ezek február 6-án utánpótlással érkeztek meg a britekhez, akik a Hudson partján fekvő Paulus Hook településen és Staten Island szigetén voltak.

A hideg időjárás miatt a jég olyan nagyra hízott, hogy előbbihez gond nélkül át tudtak vontatni egy 24 fontos ágyút. Másnap a Királynő Rangerei és az akcióba beosztott Fekete Huszárok átlovagoltak Staten Islandból New Yorkba, hogy parancsra elinduljanak. Ugyanakkor a britek azt is felismerték, hogy a jég nemcsak azt teszi lehetővé, hogy ők támadjanak, hanem egy fordított csapást sem zárt ki, ezért Knyphausen erősítéseinek egy része azt a célt szolgálta, hogy meg tudják magukat védeni egy amerikai támadás esetén.

Az amerikaiak persze tudomást szereztek az előkészületekről. A térség katonai parancsnoka Arthur St. Clair tábornok volt, aki tulajdonképpen „parkolópályaként” kapta meg ezt a beosztást. 1777-ben ugyanis azt a parancsot kapta, hogy védje meg Ticonderoga erődjét, ám nem tudott mit kezdeni Burgoyne tábornok jóval erősebb csapataival, és kénytelen volt visszavonulni.

A vereség miatt 1778-ban hadbíróság elé állították, ám még ugyanebben az évben felmentették. Visszatérhetett a katonai szolgálatba, viszont a harcmezőn többet nem játszott érdemi szerepet. George Washington ennek ellenére megbízott St. Clair képességeiben, és szárnysegédjévé tette a tábornokot.

A brit előkészületekről persze az amerikaiak tudomást szereztek, noha azt nem tudták, hogy ezek részben Washington elrablását célozzák. Arthur St. Clair annak érdekében, hogy ne lephessék meg őket egy váratlan támadással, helyi milíciákkal erősítette meg az állandó őrséget a térségben, de New Jersey hatóságait is megkérték arra, hogy önkéntesekből szervezett könnyűlovas járőröket küldjön ki a part menti utakra.

A britek támadása

A támadás kitűzött időpontja 1780. február 8-a lett volna, ám egy erős hóvihar elsöpörte a britek terveit. Knyphausen nem volt hajlandó sokat várni, ezért február 10-én, miután nem esett a hó, a következő estére kiadta a parancsot a támadásra.

A csapat, amely több mint száz lovasból és egy gyalogos ezredből állt, átkelt a befagyott Hudson folyón, és Paulus Hook felé vette az irányt. Közben Simcoe-nak az a feladat jutott, hogy egy elterelő támadást bonyolítson le a rendelkezésre álló emberekkel.

Eleinte nem járt sikerrel, mert a mély hó miatt nehezen jutott előre, ráadásul az előzetesen felmért ellenséges őrhelyeket üresen találták, így nem alakult ki tűzharc. Később mégis sikerült kiprovokálnia, és teljesítve a tervet, visszavonult.

Az üldözésére indult amerikaiakat meglepte azzal, hogy visszavonulás közben váratlanul megfordult, és összecsapott velük, így nagyobb veszteségeket okozott, mint amennyit magának kellett elszenvednie. Emellett még két kisebb brit elterelő hadművelet is indult, kevés sikerrel.

A támadás fő ereje, Birch lovassága, sikeresen átkelt és egyesült a kijelölt ponton. Ezt követően azonban a Hackensack és Morristown közötti úton megakadt az előrenyomulás.

Nagyjából hat-hét mérföldet követően kénytelenek voltak visszafordulni, mert a havazás annyira beborította az utat, hogy lehetetlenné vált a további előrejutás.

Végül a britek feladták a próbálkozást, jelzőrakétákkal üzentek a közeli Elizabethtownban portyázó társaiknak, hogy visszavonulnak. Anélkül, hogy egyetlen puskát elsütöttek volna, az átfagyott katonák visszatértek a kiindulási pontra.

Tanulságok

A fő csapatra egyáltalán nem figyeltek fel, így csak utólag vált nyilvánvalóvá többek számára, hogy mit is szerettek volna a britek elérni. A sors fintora, hogy az a hóvihar, amely elhalasztotta a britek indulását, egyúttal azt is eredményezte, hogy a műveleti területen az amerikaiak nem tudták a saját mozgásukat megkönnyítendő időben eltakarítani a havat. Ezért amikor a britek az előre kinézett utat kívánták használni, azt a lovak szügyéig ellepte a hó.

Arthur St. Clairnek egyébként sikerült egy kémet is becsempésznie a britek idegenvezetőivé elszegődött helyiek közé, ezért már 11-én jelentést tehetett Washingtonnak a sikertelen brit próbálkozásról, és figyelmeztette, hogy ő lehetett a fő célpont, és nem biztos, hogy a rendelkezésére álló egységek elegendőek egy nagyobb támadás kivédésére.

Washington értette a célzást, és megnövelte az őrök számát, továbbá utasította St. Clairt, hogy növelje a lovas járőrök számát észak felé. Valószínűleg csak a lovas támadóktól tartott, mivel úgy vélekedett, hogy egy gyalogos egység számára Morristown már túlságosan messze esik.

Február végén a jég elolvadt, így a szárazföldi támadások esélye véglegesen elúszott. Felmerült még mindkét félben, hogy esetleg a britek megpróbálkoznának egy vízen keresztül történő támadással. Beckwith azonban jelentést kapott arról, hogy Washington őrségét először 350, majd 400 főre emelték Morristownban.

Amikor március közepén ismét hidegebbre fordult az időjárás és a környéket újra beborította a hó, Washington minden ezredből további két katonát rendelt magához, hogy ideiglenesen csatlakozzanak az őt őrző csapathoz.

A britek értelemszerűen nem örültek a hirtelen feltámadt óvatosságnak, de semmit nem tudtak kezdeni a helyzettel, mert már nem állt a rendelkezésükre elegendő erő, hogy egy fentihez hasonló esélyt kihasználjanak.

Beckwith folyamatosan figyelte Washington környezetét akkor is, amikor már elhagyta Morristownt, és sikerült is kémekre szert tennie, ám olyan információt, amely lehetővé tette volna az ismételt beavatkozást, soha többet nem sikerült begyűjtenie. Az amerikaiak nemsokára megnyerték a függetlenségi háborút, Washingtont pedig kétszer is megválasztották elnöknek.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu