Folyamatos küzdelmet jelent az Akropolisz megőrzése

Bárki, aki járt Athénban, vagy fényképeken látta a várost, szinte bizonyosan találkozott az Akropolisz nevével. A görög főváros látképe mára egybeforrt a fölé magasodó ókori fellegvárral. Azok, akik rendszeresen megfordulnak ott, alighanem nemcsak a régi épületeket láthatták, hanem nagyon gyakran azokat a jeleket is, amelyek a folyamatban lévő restaurálásról árulkodtak. Ahogy az Akropoliszt hosszú időn keresztül építették fel, úgy az ókori műemlék felújítása is temérdek pénzt, időt és energiát emésztett és emészt fel.

A megarontól a kulturális csodáig

A tenger fölé 150 méterrel emelkedő Akropolisz kezdetei az i. e. 6. évezredre nyúlnak vissza, ebből az időből származnak a legelső leletek. A mükénéi korszakban, az i. e. 2. évezredben vélhetően egy megaron állhatott itt, hasonlóak azokhoz, amelyeket Görögország más tájain tártak fel, ám ebből az épületből nem maradt fenn semmi.

Történeti forrásokból tudjuk, hogy a görög-perzsa háborúk során Xerxész csapatai i. e. 480-ban elfoglalták Athént, és lerombolták az Akropolisz helyenként még félkész épületeit. Miután a görögök győzelmet arattak a perzsák felett, az ún. athéni aranykorban Periklész kezdeményezésre, Pheidiász szobrász, valamint Iktinosz és Kallikratész építészek kivitelezésében nagyszabású építkezések kezdődtek a fennsíkon. A gigantikus „nagyberuházást” az athéniak által vezetett déloszi szövetség adóiból finanszírozták, de a program így is évtizedeken keresztül tartott.

A hellenisztikus és a római korban az épületek karbantartására gondot fordítottak, mert tisztában voltak a jelentőségükkel, és továbbra is elsősorban szakrális funkciót töltöttek be. Ez akkor kezdett megváltozni, amikor a Római Birodalom határait elérte a népvándorlás hulláma, és a herulok támadásai miatt megerősítették az Akropolisz falait.

A bizánci időkben a Parthenónt átalakították egy Szűz Máriának szentelt keresztény templommá, az Akropolisz szobrainak egy részét viszont elszállították Konstantinápolyba. Amikor 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat elfoglalta Bizáncot, Athén is az uralmuk alá került. A korabeli szóhasználatban frankoknak hívott nyugati keresztények közül először a burgundiaiak, majd a katalánok, végül a firenzeiek birtokolták. Ebben az időszakban teljesen átalakult a fennsík képe, a Propülaia palota és erőd is lett egyben.

Három évvel Bizánc török elfoglalása után 1456-ban Athén is elesett, és az új hódítók megtartották a palotát, ám a Parthenón közepére egy mecset, az Akropolisz délnyugati sarkába pedig egy minaret került. A Propülaia nemcsak a helyi kormányzónak, hanem a háremének is otthont adott.

A más európai frontokon lekötött török hatalom gyengülésének egyik jele volt, hogy a velenceiek 1687-ben sikeres támadást hajtottak végre Athén ellen. Egy ágyúlövés azonban eltalálta a lőporraktárnak használt Parthenont, és az épület felrobbant, az oda menekült háromszáz embert azonnal megölve.

A romokból felhúzott fal egy évig sem tudta tartani magát, mert a törökök a következő esztendőben visszafoglalták az Akropoliszt. 1821-ben a görög felkelők elfoglalták, ám a török csapatok 1826-ban ismét birtokba vették Athént. 1833-as távozásuk után vált az addigra szinte teljesen elhagyott település Görögország fővárosává, egy évvel később pedig az Akropoliszt királyi rendelet nyilvánította védetté.

Az ellenségek: a turista meg a rozsda

Miután az európaiak elveszítették Athént, az Akropoliszról alkotott képük csak a klasszikus ókori művekben található leírásokra korlátozódott. Ez azonban a 18. századtól kezdve változni kezdett, az angol arisztokraták körében például divattá vált végigjárni az ismert ókori helyszíneket, és onnan „emléket” hozni magukkal.

Ebben az időszakban ezért jelentős mennyiségű kőanyagot vittek el az Akropoliszról. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan már a 18. században elkezdték felmérni a romokat, ekkor készültek el az első képek is a helyszínről, ami megkönnyítette a későbbi rekonstrukciókat.

Amikor Görögország független lett, az Akropolisz kapcsán az a koncepció győzedelmeskedett, amely nem királyi palotát, hanem múzeumot álmodott a tetejére. A cél az volt, hogy a periklészi aranykort rekonstruálják, ám ehhez először is nagy felületen elvégzett régészeti ásatásokra volt szükség.

Ezt Panagiotis Kavvadias és Georg Kawerau vezetésével végezték el, akik a szikláig leástak, „megszabadítva” az Akropolisz épületeit a keresztény és a török korszak emlékeitől is. A máig meghatározó látkép, a Parthenonnal, az Erekhteionnal, a Propülaiával és a Niké-templommal ekkor alakult ki, ám ez egyúttal azt is jelentette, hogy a periklészi korszakon kívül eső emlékek nagymértékű pusztulásnak lettek kitéve.

A feltárások és a később történt felújítások a korszak tudományos követelményeinek megfeleltek, ám a modern műemlékvédelem szempontjainak már nem. Ez különösen vonatkozik arra az időszakra, amikor 1921 és 1933 között Nikolaos Balanos mérnök volt az Akropolisz megújulásáért felelős program vezetője.

A különböző kőtömböket összefogó bronzkapcsokat például acélkapcsokkal pótolták és Portland cementet használtak habarcsként. Ezek az anyagok azonban egy idő után elkezdtek pusztulni és rozsdásodni, ezzel együtt pedig azok az ókori emlékek is, amelyekhez hozzáépítették őket.

Műemlékvédelem a modern időkben

A széles skálájú, modern eszközökkel dolgozó restauráció az Akropoliszon 1975-ben kezdődött, és tulajdonképpen még a mai napig is tart. A műemléket háromféle veszély fenyegeti: kémiai, biológiai és mechanikai. Az első csoportba tartozó fenyegetések nem tűnnek komolynak, de ha végiggondoljuk, hogy mi milyen környezeti hatások érik a szabad ég alatt álló műemlékeket, akkor nagyon is fontossá válnak.

Nagy kihívás a restaurátorok számára az is, hogy a legújabb korban meghatározóvá vált koromszennyeződést eltávolítsák a márványszobrokról. Mind a lerakódások, mind pedig az óvatlan tisztítás is visszafordíthatatlan károkat tud okozni, ezért ezeket a szobrokat leszerelték, zárt térbe szállították és a helyükre hiteles másolatot állítottak ki. Az Akropolisz alatt elterülő modern nagyváros szennyezőanyag-kibocsátása, valamint a savas eső olyan tényezők, amelyek számottevően károsíthatják az ókori emlékeket.

A biológiai veszélyek között szerepelnek a penészgombák, a zuzmók és a madarak is. Utóbbiak ürüléke szintén komoly károkat tud okozni. Természetesen a falközökben és résekben megtelepedő kisebb növényeket is szükséges eltávolítani, hiszen a gyökereikkel szétfeszíthetik az egymáshoz illesztett köveket.

A mechanikai károk alatt a földrengések, lőporrobbanások, ágyúzások, a hőtágulás, a tüzek és a fagyok okozta sérüléseket értjük, amelyeknek a kijavítása korántsem olyan egyszerű és kézenfekvő, mint amilyennek elsőre tűnik.

Manapság már olyan anyagokat és technológiákat alkalmaznak, amelyek nem roncsolják az eredeti ókori emlékeket, sőt, színekkel is jól megkülönböztethetővé teszik, hogy az egyes épületekben melyik kő eredeti, és melyik másolat.

Ez azért szükséges, hogy a látogatók, illetve a későbbi korok kutatói is tisztában legyenek azzal, hogy mely részek azok, amelyek később ki lettek egészítve. Ahol csak lehet, a felújítások során ugyanúgy pentelikoni márványt használnak, mint az ókori athéniak.

Szkennerek és épületek

Az Akropolisz falai már a mükénéi kor óta álltak, ám többször is súlyosan megrongálódtak. A 750 méter hosszú kerítőfal nagy része a periklészi korszak alkotása. Az új rekonstrukció elkezdéséhez a legfontosabb feladat az volt, hogy kőről kőre felmérjék és dokumentálják a jelenlegi állapotot, beleértve a falon keletkezett legkisebb réseket is.

Miután ez megtörtént, és eltávolították az összes növényzetet, amely kárt tehetett volna a falban, egy teljes fotogrammás felmérést és 3D szkennelést végeztek, majd optikai kábelekkel hálózták be, hogy észleljék a legkisebb rendellenes elmozdulást is.

A Propülaia, amely az Akropolisz hatalmas márványkapuja, és az épületek jelentős részével együtt az i. e. 5. században épült, más jellegű kihívások elé állította a szakembereket. Nikolaos Balanos ugyan helyreállította a huszadik század első felében, de korántsem tökéletesen: egyes elemeket rossz helyre rakott, másokat fel sem használt. Az évszázadok során számtalan funkciót töltött be, most azonban tulajdonképpen ugyanúgy bejáratként használják, ahogy évszázadokkal ezelőtt.

Athéné Niké, avagy a Győzedelmes Athéné temploma a fennsík délnyugati részén épült fel. A törökök lerombolták, hogy a köveit falak építéséhez használják fel. Miután Athén a görögöké lett, a meglévő köveket visszaállították az eredetinek vélt helyükre, ám Balanos megint szétbontatta, hogy restaurálhassa. A jelenlegi állapot a 2000 és 2010 közötti rekonstrukció eredménye.

Az Erekhteion esetében alkalmazták először a huszadik század első felében a később katasztrofálisnak bizonyuló technikákat. 1979 és 1987 között 23 nagyobb tömböt kellett kicserélni, mivel rossz helyre lettek visszaállítva. A világhírű kariatidákat viszont másolatokkal kellett kipótolni, mivel az eredetiek annyira szennyezetté váltak, hogy a további létük vált veszélyeztetetté.

Az eredeti szobrok jelenleg az Akropolisz Múzeumban vannak, ahol lézeres eljárással tisztítják meg őket, hogy később a múzeumban legyenek kiállítva. A roncsolásmentes beavatkozás a lehető legkisebb darabokban szedi le a kormot és a szennyeződéseket anélkül, hogy az eredeti márvány sérülne.

Az athéni Akropolisz felújítása évtizedek óta tart, de még alighanem el fog telni néhány év, mire elnyeri a modern műemléki koncepció által megálmodott végleges formáját.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, fotó: Pixabay.com