Maradandó hatással volt a Római Birodalomra a hadrianopolisi vereség

A Római Birodalom bukását egyetlen évszámhoz szoktuk kötni, ám a végleges megszűnést megelőzően csaknem egy évszázaddal a császári Róma egy olyan pofont kapott a barbároktól, amelyet többet soha nem hevert ki. Római császár az azt megelőző száz évben nem esett fogságba, vagy nem halt meg külső ellenséggel vívott ütközetben. Hadrianopolisnál a hagyományos római császári hadszervezet mondott csődöt, és egy új típusú hadviselés, a sztyeppei lovasok felemelkedése kezdődött meg.

A keleti veszedelem

A Római Birodalmat a harmadik században súlyos válság rázta meg. Ennek számtalan jele volt, többek között a kereskedelem hanyatlása, a pénz elértéktelenedése, a politikai életben pedig az egymást gyorsan váltó császárok rövid ideig tartó uralma.

A birodalom ugyan úrrá lett a krízisen, főleg Diocletianus császár reformjainak köszönhetően, megszilárdítva a határait, ám még egy évszázad sem telt el, amikor kelet felől újabb probléma közeledett.

A hunok a 4. század második felében bukkantak fel Kelet-Európa sztyeppéin. Először az alánok államát semmisítették meg, akik részben elvándoroltak, részben viszont csatlakoztak a hun hódítókhoz. Az útjukba eső következő ország Hermanarik gót király Fekete-tengertől északra elterülő birodalma volt.

Jordanes szerint az uralkodó 110 éves volt, mikor a hun támadás bekövetkezett. Hiába volt sikeres uralkodó, vereséget szenvedett a hunoktól, és a fia is elesett az ütközetben. Hermanarik a saját kardjába dőlt az ütközet után.

A Római Birodalomban ekkor két császár uralkodott, két augustus, ahogy magukat címezték. 364-től kezdve a nyugati birodalomfélnek I. Valentinianus, a keletinek az öccse, Valens császár volt az uralkodója. Utóbbinak számos problémával kellett megküzdenie, többek között leverni az ellene fellázadó Prokopiosz felkelését. 367 és 369 között több hadjáratot vezetett az Athanarik vezette gótok ellen.

Azok eleinte nem vállaltak csatát a rómaiakkal, amikor azonban mégis megtették, vereséget szenvedtek, és Valens egy előnyös békét kényszerített rájuk. A gótok megosztottak voltak, mert a Dunától északra élők között heves vita bontakozott ki a kereszténység befogadásáról. Athanarik pogány maradt, míg a gótok másik vezére, Fritigern, felvette az ariánus kereszténységet.

Miután a hunok megsemmisítették Hermanarik királyságát, azok a gótok, akik a mai Románia és Moldova területén éltek, bebocsátást kértek a birodalomba, hogy védve legyenek az új keleti ellenségeiktől. Valens engedélyezte nekik a betelepülést, így Fritigern, Alavivus, Alateus és Saphrax vezetésével szövetséges népként, azaz foederatiként átkeltek a Dunán, Moesiába.

A „szíves” vendéglátás

Valens ebben az időben a keleti provinciákban tartózkodott, hogy felkészüljön a perzsák elleni esetleges háborúra, így az eseményeket csak némi késéssel tudta befolyásolni. A rómaiak nem először telepítettek le nagy számban idegen népességet, noha ekkora tömeggel vélhetően még sohasem kellett megbirkóznia a helyi hatóságoknak. Modern becslések 60 és 200 ezer fő közé teszik a betelepülő gótok létszámát.

A helyi tisztségviselők, különösen Lupicinus és alárendeltjei, a korrupt magatartásukkal csak tovább rontották a helyzetet. A gótok fegyvereit elvileg a Dunán való átszállításuk előtt a rómaiaknak el kellett volna kobozniuk, ám sok gót inkább lefizette a római katonákat, hogy becsempészhessék azokat.

A szerződésben a rómaiak vállalták, hogy biztosítják a betelepülő gótok élelmezését, amíg azok arra várnak, hogy kijelöljék végleges lakhelyüket, ám a hatóságok képtelenek voltak erre.

A helyzetet rontotta az a tény is, hogy Lupicinus és társai a császári kormányzat által küldött ennivalót nem a gótoknak juttatták, hanem egyszerűen eladták a saját hasznukra. A gótok éhezni kezdtek, és a helyzet odáig fajult, hogy a saját gyermekeiket adták el rabszolgának, hogy enni tudjanak.

A robbanásveszélyes helyzetet érzékelve Lupicinus összehívta a rendelkezésre álló katonai erőt, és Marcianopolis közelében gyűjtötte össze őket, ahová tárgyalni hívta a gót vezetőket. Ez a katonailag érthető lépés viszont őrizetlenül hagyta a Duna átkelőit, így a még ott tartózkodó gótok akadálytalanul kelhettek át a birodalomba.

Marcianopolisnál a rómaiak és a gótok között kirobbant egy viszály, amikor a római tisztek nem engedték a gótoknak, hogy élelmet vegyenek a város piacán. Ezalatt Lupicinus Fritigernnel és Alavivusszal tárgyalt, de amikor értesült a történtekről, parancsot adott a gót vezérek kíséretének megölésére, hogy túszként tarthassa őket magánál. Fritigern azonban kimagyarázta magát a szorult helyzetéből, és visszatérhetett a népéhez.

A megalázó eset miatt a gótok a megegyezést, amit a császárral kötöttek, felmondták, és el akartak vonulni Marcianopolis alól. Lupicinus üldözőbe vette őket, ám amikor összecsapott a gótokkal, azok legyőzték őt, a seregét pedig csaknem teljesen megsemmisítették.

A gót háború

A 376-ban vívott marcianopolisi ütközet következményeként a gótok elárasztották Moesia vidékét. A fallal körülvett városok és helyőrségek biztonságban voltak, a vidéki római villák azonban nem, és elsősorban ezeket kezdték el kirabolni.

A források szerint azok a gótok, akik a birodalomban éltek, és itt szolgáltak katonaként vagy éppen rabszolgaként, csatlakoztak a támadókhoz.

Valens azonnal érzékelte a helyzet súlyosságát, és megpróbált gyors békét kötni a Szászánida perzsákkal. A rendelkezésre álló egységek egy részét elküldte a csatatérré vált balkáni régióba, hogy megpróbálják visszaszorítani a gótokat. Valens társcsászárai ekkor már az unokaöccsei voltak, közülük Gratianus el is küldött egy kisebb erőt Richomeres vezetésével a nagybátyjának, hogy segítse őt.

A gótok kénytelenek voltak visszavonulni a gyülekező római erők elől a Balkán-hegységen keresztül, de azok üldözőbe vették őket, és az ún. Fűzfák csatájában összecsaptak velük. Előbbiek szekérvárba zárkóztak, míg a rómaiak ütközetet vállaltak.

Nem tudjuk pontosan, hogy mennyien haltak meg a csatában, de Ammianus Marcellinus számos halottról számolt be. A rómaiak bal szárnya a csata során megingott, és visszavonult, de később rendezte sorait, és folytatta a harcot. Az ütközetet végül a beköszöntő éjszaka zárta le, de a gótok még további egy hétig nem mertek előjönni a szekérvárukból.

Hogy megelőzzék a gótok ismételt előrenyomulását, a rómaiak elzárták a Balkán-hegység hágóit, így télen Fritigern népe ismét éhezni kezdett. A gót vezető azonban hunokkal és alánokkal erősítette meg a csapatait, és sikeresen visszavonulásra kényszerítette a rómaiakat.

Még egy dolog kapóra jött Fritigernnek. Gratianus ugyanis 378-ban a fő erőivel ekkor Galliában harcolt az alemannok ellen. Bár győzött, ez éppen elég volt ahhoz, hogy késleltesse a balkáni hadszíntérre történő érkezését, amelyet csak augusztusra ígért. Valens azonban már június óta Konstantinápolyban volt, készen a mindent eldöntő csatára, és úgy döntött, hogy nem várja meg a nyugatról érkező erősítést.

A türelmetlen császár csatája

Richomeres hiába tért vissza Gratianustól, hogy türelemre intse Valens császárt, az nem hallgatta meg, és a gótok ellen vonult. A felderítői alábecsülték a gótok létszámát, azt állítva, hogy azok mindössze tízezren vannak.

Az uralkodó ezért magabiztosan utasította vissza Fritigern újabb és újabb békeajánlatait, amelyekkel Valenset bombázta, még akkor is, amikor a római sereg felbukkant a hadrianopolisi csatatéren.

A gótok harcra készen várakoztak egy kisebb emelkedő tetején a szekérvárukba zárkózva. A rómaiak viszont egész nap meneteltek az augusztusi hőségben, és fáradtak voltak.

Valens az újabb békeajánlatot megfontolta, és már-már elfogadta Richomeres felajánlását, hogy ő lesz a túsz az egyezség idejére, amikor a római alakulatok egy része meggondolatlanul harcba bocsátkozott a gótokkal.

Az ütközet megkezdődött, és a rómaiak balszárnya elérte a gótok szekérvárát, ám ekkor felbukkant az Alatheus és Saphrax vezette gót lovasság, amely addig fosztogatni volt távol, és megváltoztatta a csata kimenetelét. A rómaiak lovassága megfutott a túlerő elől, a legionáriusok pedig beszorultak az emelkedőn a gót szekerek és a lovasok közé.

Az amúgy is fáradt római katonák összeroppantak a küzdelemben. Manőverezésre képtelenül, kimerülten, sokan a saját társaik által halálra taposva estek el. A római sereg csaknem kétharmada odaveszett a csatában.

Valens császár sorsáról kétféle leírás maradt fent. Az egyik szerint ő is halálát lelte a lejtőn, míg a másik szerint sikerült elmenekülnie egy közeli viskóba, ám a rómaiak nyomába eredő gótok rátaláltak. Amikor a császár kísérete ellenállt, egyszerűen rájuk gyújtották az épületet, és Valens meghalt a tűzben.

A háború vége

A Valens halála utáni évekről viszonylag keveset tudunk. A keleti birodalomfélben I. Theodosius lett az új császár, aki egy sikeres római katonai parancsnoknak volt a fia. 379-ben, egy évvel a csata után lett császár, hogy pontosan milyen körülmények között, nem tudjuk. Gratianus mindenesetre elfogadta őt társcsászárként.

Kisebb győzelmeket aratott ugyan, de a kezére játszott az is, hogy a gótok Hadrianopolis után megosztottá váltak, és egy részük Pannóniába távozott és ott telepedett le.

Theodosius megütközött a gótok másik felével Thesszalonikánál 380-ban, ám súlyos vereséget szenvedett, és a helyzetet végül Gratianus segítsége mentette meg egy évvel később.

A harcoknak a 382-ben megkötött béke vetett véget, amelyben a gótok, politikai szervezetüket lényegében érintetlenül megtartva, letelepedhettek Alsó-Moesiában.

A birodalom ugyan sikeresen megnyerte magának a békét, és utóbb Theodosius is megkapta a „Nagy” jelzőt, mégis hosszú idő után ez volt az első alkalom, hogy a római hadszervezet csődöt mondott.

A császárkori legiók immár nem tudták betölteni a szerepüket, és a kelet-európai pusztákról érkező népek is tisztában lehettek azzal, hogy Rómát képesek lehetnek legyőzni.

A hadrianopolisi csata után csaknem pontosan egy évszázaddal később ez a tudás a Római Birodalom bukásához vezet.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu