Tömeglátványosságot rendeztek a francia királyok életére törő merénylők kivégzéséből

„Ez nehéz napnak ígérkezik” – mondta a legenda szerint a párizsi Gréve téren felállított vesztőhely felé tartva a XV. Lajos elleni meghiúsult merénylet elkövetője, Robert-François Damiens. A nehéz jelző azonban a legkevésbé sem fedi a gyötrelmeknek azt a fokát, amelyeknek aznap részese volt a királygyilkos-jelölt. Bár hasonló tortúrát már IV. Henrik merénylői is kénytelenek voltak elszenvedni, a „sikertelen” Damiens-t már a felvilágosodás hazájában, Voltaire és Rousseau korában végezték ki a lehető legbrutálisabb módon. Haláltusája órákon át tartott. A kegyetlen kínzást egy idő után már a kivégzést a helyszínen követő olasz kalandor, Giacomo Casanova sem bírta nézni, a téren összegyűlt emberek többsége azonban jól szórakozott.

Hullagyalázás

A kora újkori Franciaországban nem járt minden veszély nélkül a királyi pozíció betöltése. A vallási feszültségek mentén kettészakadt országban több uralkodó is merénylet célpontjává vált. III. Henriket 1589-ben egy fanatikus domonkos szerzetes, Jacques Clément gyilkolta meg, de őt – hozzátehetjük, szerencséjére – még a helyszínen megölték a király testőrei.

A protestánsról katolikus hitre áttérő, a felekezetek közötti megbékélésen fáradozó IV. Henrik különösen népszerűtlen volt a hitbuzgó katolikusok körében. Míg Pierre Barrière uralkodó elleni merényletkísérlete 1593 augusztusában – mivel tervét időben leleplezték – még teljes kudarcba fulladt, egy 19 éves jezsuitanövendéknek, Jean Châtelnak bár megölnie nem sikerült a királyt, megsebesítenie viszont igen.

Châtel 1594. december 27-én az udvari audiencia körüli felbolydulást kihasználva rántotta elő tőrét, ám Henrik éppen abban a pillanatban lehajolt, így a gyilok csak az uralkodó ajkát sértette fel, valamint kiverte az egyik fogát.

1610. május 14-én Henriket azonban már elhagyta a szerencséje. Kíséretével aznap Párizs utcáin haladt, amikor hintójával megállni kényszerült az úton elakadt szénásszekerek miatt. Ezt használta ki a hugenották erőszakos katolikus hitre térítését szorgalmazó François Ravaillac, akinek sikerült hosszú kését kétszer is a király bordái közé döfnie.

Bár az uralkodó a vele utazó Montbazon herceg felé elsőre semmiségnek titulálta sebesüléseit, ám a szájából ömlő vér már sejtette, hogy ennél jóval súlyosabb a helyzet. A király belehalt a sérüléseibe.

A megtorlás mindhárom merénylő esetében kegyetlen volt. Barrière-t kerékbe törték, majd testét feldarabolták, Châtel és Ravaillac pedig még brutálisabban kínzások áldozatává vált. Ravaillac, a szeretett király gyilkosának kivégzése pedig valóságos népünnepély volt.

Kezét forró kénbe mártották, majd harapófogóval húscafatokat csippentettek le több testrészéről, és forró ólmot, valamint olajat öntöttek az eleven sebekbe. Ezután következett a lovak általi felnégyelés és végül a máglyahalál. Családja vagyonát elkobozták, házukat felégették, és nem viselhették többé addigi vezetéknevüket.

A tömeg már a vesztőhely felé tartó úton is megrohanta, és válogatott szitkok fennhangon történő ismételgetése közepette rugdosta és harapdálta a szerencsétlen Ravaillacot. Az eseményről vezetett jegyzőkönyv tanúsága szerint a csőcselék előbb a lovaknak is besegített a felnégyelésben, majd a szertartás végeztével darabokat vágott ki a holttestből.

Állítólag voltak, aki megsütötték és megették szerzeményüket. Persze könnyen lehet, hogy ez a történet már csak a kortársak és az utókor élénk fantáziájának a szüleménye volt.

„Robert, az ördög”

Robert-François Damiens alighanem a francia történelem leghíresebb merénylője. Az 1715-ben egy Arras melletti faluban született férfi már fiatalon a hadsereg kötelékébe lépett, ám összeférhetetlen természete miatt hamar elbocsátották, csakúgy, mint a párizsi jezsuita kollégiumból, ahol szolgálóként tevékenykedett. Kellemetlen jelleme, agresszív természete miatt a nem túl hízelgő „Robert, az ördög” gúnynevet ragasztották rá.

A feltételezhetően mentális zavarokkal is küzdő Damiens hamarosan végzetes lépésre szánta el magát. Elhatározta, figyelmezteti a királyt, hogy az eretnekség ingoványos talajára lépett. A jezsuitáktól elbocsátott férfi meglehetősen radikális eszközt választott a figyelem felkeltésére.

1757. január 5-én késő délután XV. Lajos a lánya versailles-i lakosztályából éppen a Nagy-Trianon kastélyba tartott, ám amikor be akart szállni a hintójába, a hó borította udvar sötétjéből váratlanul kivált egy alak, és zsebkésével a király felé döfött. Az uralkodó testét a rendkívül hideg téli napon több réteg ruha fedte, így – bár nagyon megijedt a szúrástól – merénylője csak jelentéktelen sérülést okozott neki. Damiens-t azonnal elfogták.

A merénylőnek már a börtönben is pokoli kínokat kellett átélnie. Vallatói válogatott kínzóeszközök segítségével próbálták kiszedni belőle nem létező társai nevét. Izzó vassal égették a mellkasát, belefűrészeltek a karjaiba, spanyolcsizmával pedig annyira szétzúzták a lábfejét, hogy hamarosan már lábra sem tudott állni. Cellájában még a történelem egyik legmeghökkentőbb öngyilkossági kísérletét is végrehajtotta: megpróbálta letépni nemi szervét. Ám nem kerülhette el a király életére törők sorsát.

A kivégzés napján, 1757. március 28-án a megszokott helyen, a párizsi Gréve téren több tízezres tömeg várta, hogy a „Hőnszeretett” Lajos elleni merénylet elkövetője – a Giacomo Casanova által csak „pokolra való szörnyetegként” emlegetett – Damiens megkapja méltó büntetését. Az eseményen az arisztokraták is képviseltették magukat, miután a jobb helyekért – főként egy-egy erkélyért – igen szép összegeket fizettek ki. Casanova egy kisebb társasággal a tér egyik házából követte a kivégzést.

Mint a király merénylőinek esetében mindig, Damiens kivégzési ceremóniája is úgy kezdődött, hogy az uralkodót megsebző kést a merénylő kezéhez kötötték, hogy aztán forró kénbe mártsák a bűnös testrészt. Bár Damiens már ekkor is üvöltött a fájdalomtól, még ez bizonyult a „legkegyesebb” beavatkozásnak.

A tortúra Ravaillac kivégzéséhez hasonlóan folytatódott. Michel Foucault francia történész-filozófus Felügyelet és büntetés című művében idézi a helyszínen tartózkodó Bouton rendőrtiszt megrázó beszámolóját a kivégzés második szakaszáról:

„(…) egy hóhér a könyökéig felgyűrt ingujjban megragadta az e célra készített, mintegy másfél láb hosszú acélfogót, s előbb a jobb láb húsát, majd a combot, ezután meg a jobb kar két húsos részét tépte ki; végül a mellbimbókat. A hóhérnak, jóllehet erős volt, és tagbaszakadt, nagy fáradságba került kitépnie a húsdarabokat, ugyanazon a helyen kétszer-háromszor is próbálkozott, megcsavarva a fogót, s a hús kiszakítása után hatfontos tallér nagyságú seb maradt mindenütt.”

Ezután következett a vérző sebek különböző forró anyagokkal, ólommal, égő gyantával, viasszal és olajjal történő feltöltése. A káromkodóként ismert Damiens Istenhez és Jézushoz fohászkodott az őrjítő fájdalom hatására, más szemtanú szerint azonban habzó szájjal, vérben forgó szemekkel azt kiáltotta hóhérai felé: „Még, még!”

Még a hóhérnak is sok volt

A bámészkódok megrökönyödve figyelhették, ahogy a kivégzés utolsó szakasza még a Damiens által addig megtapasztalt kínzómódszerek brutalitását is felülmúlta. A félkegyelmű merénylő végtagjaihoz köteleket erősítettek, és lovakkal elkezdték négy irányba széthúzni a testét.

Damiens jajgatása hosszú perceken át zengett a párizsi délutánban. Az állatok azonban nem bizonyultak elég felkészültnek. Egy óra elteltével az elítélt teste még mindig egyben volt. Az egyik ló már nem bírta tovább, és összeesett. A hóhérok hiába próbálták megváltoztatni az igások pozícióit, ez a módszer sem vezetett eredményre.

A hóhéroknak nem maradt más választásuk: kést ragadtak, és elkezdték levágni Damiens végtagjait a törzséről. Előbb a két combba mélyesztették bele szerszámukat a csontig, majd a két kar következett. Ezt már Casanova sem bírta nézni: „A kivégzés alatt, amikor már csak fele volt meg a testének, olyan irtózatosan üvöltött Damiens, hogy el kellett fordítanom a fejemet.” A tömegben sokan elájultak az irtózatos látványtól.

A hóhérok segítségével a lovaknak végül sikerült széttépniük a testet. A vesztőhelyet egybefüggő vérszőnyeg borította. Damiens a szemtanúk szerint néhány óra alatt megőszült. Bár teste már csak a törzséből és a fejéből állt, még élt, sőt néhány érthetetlen szót suttogott is, amikor a máglyára dobták.

Torzója még órákon át égett. Hamvait a szokásoknak megfelelően szétszórták a levegőben. Családja szintén a hagyományoknak megfelelő bánásmódban részesült. Házát felégették, apja, felesége és lánya pedig kénytelen volt elhagyni az országot. Testvérei nem használhatták többé a Damiens nevet.

Mivel a nem teljesen beszámítható Damiens csak kisebb sérülést okozott a királynak, kivégzését a felvilágosodás hívei barbár cselekedetnek minősítették. A merénylő brutális megkínzása megerősítette őket abban a hitükben, hogy a monarchia rendszere addigi formájában fenntarthatatlan.

A kivégzés borzalmai még a reimsi illetőségű főhóhérnak, Nicolas-Charles-Gabriel Sansonnak is akkora tehertételt jelentettek, hogy lemondott pozíciójáról. Bár segédhóhér unokaöccse, Charles-Henri Sanson büntetést kapott nem megfelelően végzett munkájáért, a karrierjében ez nem okozott törést. Harminchat évvel később őt érte a megtiszteltetés, hogy lecsaphatta XVI. Lajos fejét.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu