Kegyetlen iparág szolgálta ki mumifikált állatokkal az ókori Egyiptomot

Néhány naposan leölt kisállatok tízezrei, luxuskörülmények között élő bikák, állatmúmia-biznisz, jóstehetséggel megáldott krokodilok. A modern városi polgár általában már csak házi kedvencként vagy táplálékként tekint az állatokra, az ókori Egyiptomban azonban ennél jóval összetettebb volt az emberek és az állatok viszonya. A különböző emlősök, madarak és hüllők gazdasági, vallási és kulturális szempontból is meghatározó szerepet játszottak a Nílus menti birodalom lakóinak életében. Az állatok bebalzsamozásának szokása a mindennapok részévé vált, és az egyiptomi népet több évszázadon át hatalmába kerítette a mumifikálási láz.

Múmiák trágyázásra

Bár az állatok bebalzsamozásának gyakorlata Kr. e. 3000 körül vette kezdetét, a mumifikálási őrület a Kr. e. 7. század és Kr. u. 200 között érte el csúcspontját. A rituálé a kereszténység, majd az iszlám térhódításával eltűnt az egyiptomiak életéből, és hosszú évszázadokra teljesen feledésbe merült.

A különös szokás a 19. század végén újra a figyelem középpontjába kerülhetett volna, ám a térségben kutató kalandorok sokkal inkább mesés kincsekre áhítoztak, nem holmi állattetemekre. Amikor 1888-ban egy megszokott munkáját végző földműves egy mumifikálódott macskákkal teli tömegsírra bukkant a Nílus mentén fekvő Isztabl Antar falu mellett, a régészeket hidegen hagyta a felfedezés.

A közel 20 tonnányi múmiát (vagyis mintegy 180 ezer macskát) Liverpoolba szállítottak, de a rakomány innen azonban nem a londoni British Museumba, és nem is egy patinás régészeti társaság kezére került; trágyaként szórták szét a nem éppen kiváló minőségükről ismert angol földeken. A többi, viszonylag épségben megmaradt tetemet az Isztabl Antar-i gyerekek jóval valós értékükön alul értékesítették az Egyiptomba látogató turistáknak.

Hiába nőtt meg ekkoriban a kutatók érdeklődése Egyiptom ókori kincsei iránt, az állatmaradványokkal senki sem foglalkozott. Közel egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a különös múmiák felkeltsék a régészek érdeklődését.

Néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi régészcsoport – Paul Nicholson, a Cardiffi Egyetem régésze, valamint Szalima Ikram, a Kairói Amerikai Egyetem professzora vezetésével – közel 8 millió, a Kr. e. 6. és Kr. e. 1. század között bebalzsamozott kutyamúmiára bukkant a szakkarai katakombákban. A kutyákat valószínűleg a közeli Memphisz környékén található kutyafarmokon tenyésztették ki.

Bár Jacques de Morgan francia egyiptológus már a 19. század végén készített a nekropoliszról egy térképet, amelyen a kutyamúmiákat rejtő sírhelyeket is feltüntette, a terület teljes feltárását Nicholsonék kezdték el. Nem az az egyetlen hely azonban, ahonnan jelentős mennyiségű állatmúmia került elő. Abüdoszban az íbiszek mellett többek között szamarakat, gyíkokat és cickányokat, Tuna el-Gebelben pedig több ezer, külön fafülkékben elhelyezett páviánt találtak a kutatók.

Szinte alig volt olyan állat az ókori Egyiptomban, amelyet ne érintett volna a mumifikálási láz. Az állatmúmiák újrafelfedezésében kulcsszerepet játszó Szalima Ikram szerint könnyebb meghatározni, hogy melyek azok az állatfajok, amelyeknek egyedeit nem balzsamozták be tömegesen haláluk után.

Mai tudásunk szerint mindössze a Széthtel, a káosz istenével azonosított hímnemű vízilovakat és a disznókat nem mumifikálták, mivel Ozirisz gyilkosa – érthető okokból – korántsem örvendett akkora népszerűségnek, mint a többi egyiptomi isten.

Állatmúmia-biznisz

Jogosan merülhet fel Önökben a kérdés: miért balzsamoztak be az egyiptomiak ezer- sőt, milliószámra állatokat? Szalima Ikram szerint ennek többféle oka is lehetett. Az állatmúmia-őrület a XXVI. dinasztia alatt kezdődő, és egészen a római uralom közepéig tartó tetőzésekor a bebalzsamozott állatok túlnyomó többsége ún. fogadalmi múmia volt. Az egyiptomiak úgy tartották, hogy segítségükkel kapcsolatba léphetnek az istenekkel.

A hiedelemre egy egész iparágat építettek fel. Minden évben zarándokok ezrei keresték fel a Nílus-menti vallási központokat, ahol nagyszabású vallási ünnepségeken vettek részt. A papok előre „csomagolt” fogadalmi múmiákat árultak a látogatóknak, akik aztán elhelyezhették az áldozati állatokat a templomban.

A zarándokok általában valamilyen jól meghatározható okból keresték fel a vallási központokat, hitük szerint ugyanis a templomoknak felajánlott állatmúmiák segítségével elnyerhették az istenek kegyeit. A források arról tanúskodnak, hogy leggyakrabban a családtagokkal vagy ismerősökkel folytatott viták ügyében folyamodtak az istenekhez.

Nem túlzás azt állítani, hogy az állatmúmia-biznisz a kérdéses időszakban egyenesen az egyiptomi gazdaság hajtóerejévé vált, amely sok embernek biztosított megélhetést. Az állatok gondozása, leölése, de még az állatsírok megásása is külön szakemberek feladata volt.

A balzsamozás különös szakértelmet igényelt. A leölt állatokat balzsamozásra fenntartott helyiségekbe vitték, ahol a test felnyitása után vagy kivették a belső szerveket, vagy valamilyen marú hatású szert fecskendeztek a tetembe, esetleg egyszerűen csak megtisztították a szerveit. A testet ezt követően salétrommal kiszárították, majd néhány héttel később gyolcsba tekerték. Ezután átmeneti raktárakban helyezték el a múmiákat, ahonnan egy idő után átvitték az adott állat számára fenntartott katakombákba, amelyeket egészen a plafonig töltöttek meg a bebalzsamozott állatokkal.

A professzionálisan megszervezett állatmúmia-iparág önmagában nem garantálta, hogy a zarándokok ne selejtes árut kapjanak, sőt. A gyakori készlethiány miatt gyakran bóvlit, sárból, tollból, szalmából, faágakból vagy csontból összetákolt múmiautánzatot sóztak a vevőkre.

Szalima Ikram a kutatásai során röntgensugarak segítségével jött rá a trükkre. Elmondása szerint a belső tartalom hiányosságait gyakran a csomagolás túldíszítettségével igyekeztek kompenzálni. Minél szebb kivitelezésű árut vett valaki, annál nagyobb volt rá az esély, hogy silány minőségű termékkel van dolga. A kereskedőknek azonban megvolt az oka rá, hogy átverje a vásárlókat. Az állatmúmia-őrület csúcspontján ugyanis nem rendelkeztek akkora „készlettel”, amely kielégítette volna az egyre növekvő keresletet. Hiába tenyésztették és gondozták erre kijelölt farmokon a múmiának szánt állatokat, néhány faj a kihalás szélére került.

Thot, a tudomány és az írás istene földi jelképeinek tekintett állatfajoknak kifejezetten rosszak voltak a kilátásaik. A legtöbb múmia az íbiszek közül került ki: az egyiptomiak évente mintegy 10 ezret áldoztak fel a madárból, de Thotot a páviánnal is azonosították. Mindkét faj közel került ahhoz, hogy teljesen kihaljon. A kutatók szerint emellett – bár nem volt közük Thothoz – a héjákra és a sólymokra is nehéz idők jártak.

Mindeközben az egyiptomiak abban a hitben ölték halomra az állatokat, hogy ezzel csak a javukat szolgálják. A leggyakoriabb ölési módszerek közé tartozott a fojtogatás, a koponya bezúzása és a nyaktörés is. A röntgensugaras vizsgálatokból kiderült, hogy az állatok mintegy kétharmadát már néhány órás vagy napos korában ölték meg.

Isteni állatok

Mint látható, az egyiptomiak bizonyos állatokat isteni tulajdonságokkal ruháztak fel, és istenek földi megtestesüléseként tekintettek rájuk. A legnagyobb tiszteletnek a bika örvendett. Az ún. Ápisz-bikára kezdetben a világteremtő isten, Memphisz főistene, Ptah földi megtestesüléseként tekintettek, a későbbiekben pedig Ozirisz élő jelképe lett. Az Ápisz-bikák meghatározott külső jegyekkel rendelkeztek.

Alianosz, a Kr. u. 2-3. század fordulóján élt görög filozófus szerint nem kevesebb, mint 28 formai kritériumnak kellett megfelelniük: homlokukon például háromszög alakú fehér foltnak kellett lennie, nyelvükön pedig egy szkarabeusz körvonalának kellett látszania. A kiválasztott Ápisz-bikát a papok minden nap megmasszírozták, és válogatott kényeztetések közepette, saját szentélyében élte nem mindennapi életét. Néhány bika nem tudta elviselni az ősei számára még ismeretlen luxust, és a túltáplálás miatt kapott szívrohamba halt bele.

Az Ápisz-bikát halálakor egész Egyiptom siratta. A mumifikálásához szükséges 70 nap a gyász időszaka volt. A bikát Szakkarában, a Szerapeum mészkőből vájt katakombájába temették. Miután a gyászidőszak letelt, a papok azonnal az utód keresésébe fogtak, amelyet – hitük szerint – az istenek jelöltek ki számukra.

Az egyiptomiak persze nem csak a bikára tekintettek isteni tulajdonságokkal rendelkező állatként. Kóm Ombóban és Fájjumban például a krokodilnak volt kultusza. A helyiek a nőstényeknek egyenesen jóstehetséget tulajdonítottak, mivel a Nílus – földek szempontjából kulcsfontosságú – áradásának tetőpontja fölött rakta le tojásait, hogy szárazak maradjanak. Nem csoda, hogy Szobeket, a Nílus és a termékenység istenét krokodilfejjel ábrázolták az egyiptomiak.

Az egyiptomiak sok esetben jóval gyakorlatiasabb okokból döntöttek a bebalzsamozás mellett. Úgy vélték ugyanis, az elhunytnak a túlvilágon is szüksége lehet húsra, ezért számos esetben potenciális táplálékként mumifikálták az állatokat. Olykor egész kacsák, marhalábszárak, libák és galambok hevertek a halottak mellett. A húsokat először besózták, majd kiszárították, végül vászonba pólyálták. Tutanhamon esetében biztosra mentek: a fáraó mellett 14 ládányi állatmúmiát találtak a kutatók.

Voltak azonban, akik egészen máshogy viszonyultak az állatokhoz, és úgy gondolták, táplálék helyett sokkal inkább hűséges társa van szükségük a túlvilágon. Az I. dinasztia fáraói mellé a Kr. e. 3. évezred elejétől kezdve oroszlánt, kutyát és szamarat is temettek az abüdoszi sírkamrákba.

De nem csak a királyok próbálták elkerülni ily módon a túlvilági magányt. A brit régész Flinders Petrie 1902-ben tárta fel egy egyiptomi pap, Hapi-men sírját, akinek a lábainál egy bebalzsamozott kiskutya feküdt. Bár a mai kor embere már szinte minden szempontból másként tekint az állatokra, mint az ókori egyiptomiak, egy Hapi-menéhez hasonló társat talán mi is elfogadnánk a túlvilágra.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu