A középkorban is létezett az egészségre káros légszennyezés

Széles körben elterjedt nézet, hogy az emberiség környezetkárosítása, kiváltképp a levegő szennyezése csak az ipari forradalom óta jellemző. Azonban a szeméttől való megszabadulás, a megfelelő élelmiszer és ivóvíz biztosítása, valamint az energiahordozók elégetéséből származó káros anyagok voltaképpen egyidősek a civilizációval. A légszennyezés, kiváltképp az energiahordozók égetéséből származó füst káros hatásai már hét évszázaddal ezelőtti írott forrásokban is felfedezhetők.

„Tengeri szén”

A 13. századi Angliában ugyanis már használtak szenet fűtőanyagként. A korban „tengeri szén” néven ismerték, mivel jellemzően a szénlelőhely Newcastle és a célállomás London között járó hajók eredetileg ballasztként használták, ekkoriban azonban korlátozott mennyiségben a nagyváros lakói már vásároltak is belőle, hogy elégessék.

Habár bizonyított, hogy a 13. század elején már használták Londonban a szenet, a város szénimportjáról szóló első feljegyzések 1580-ból származnak.

A szénimport korai időszakában az elsődleges felvásárlók a kovácsok és a mészégetők voltak. A szakértők vélekedése szerint más mesterségek űzői a rendkívül nagy füstje miatt nem használták, egyes káros hatásai miatt pedig a fent említett mesterek sem használták minden esetben.

A kovácsok tapasztalata például az volt, hogy füstjének magas kéntartalma miatt a Newcastle-ból származó szén rideggé és törékennyé tette a vasat, a szénnel próbálkozó sörfőzők pedig azt vették észre, hogy a szénfüsttől rosszabb lett a termék íze.

A korban elsődleges tüzelőanyagnak a rőzse, illetve a szárított fa számított, azonban elképzelhető, hogy a nagyvárosban idővel hiány alakult ki belőlük – annak ellenére, hogy Angliában ekkor még nagy kiterjedésű erdők voltak.

London lakói számára egyértelműen a városhoz közeli erdőségek voltak a legelérhetőbb források, azonban ezek fokozatos kivágásával egyre távolabbról kellett a városba hozni szárazföldön a fűtőanyagot, ami egyre költségesebbé vált, így a tüzelőfa ára egyre nőtt.

Ekkor jöhetett a képbe szélesebb körben is a „tengeri szén”, amelynek szállítása ekkor már olcsóbb volt a vízen, mint a fáé a szárazföldön. Mindazonáltal amikor a 14. és a 15. század során ismét olcsóbbá vált a fa, a londoniak visszatértek a használatához.

Az egész középkor során jellemzőnek mondható az, hogy az emberek a fát preferálták a szénnel szemben általános fűtőanyagként, azonban a szén időközönkénti használata több újításhoz is vezetett.

A 12. és 13. században épített tűzhelyeken például megfigyelhető, hogy a korábbiaknál lényegesen nagyobb hangsúlyt fektettek tervezésük során a füst elvezetésére, így jóval markánsabban megjelentek az egyes házakban is a kémények a társadalom minden szintjén.

E kémények nem csupán kivezették a házból a kellemetlen szénfüstöt, de valamelyest el is oszlatták a magasban, hogy kevésbé zavarja a lakosságot.

Középkori vélemények a szénről

A középkori városok életkörülményei korántsem nevezhetők ideálisnak, főleg nem a szegények számára. A szennyvízelvezetés és szemétszállítás hiánya bizonyára számos egészségügyi kockázatot és meglehetős bűzt eredményezhetett, főként a nyári hónapokban, azonban nem a szerves hulladék szaga volt az, ami miatt az emberek a legtöbbet panaszkodtak.

A feljegyzésekben fennmaradt panaszok elsődleges tárgya ugyanis a „tengeri szén” égetésével kapcsolatos. Eme írott panaszok nagy része természetesen az írástudóktól, a tanult nemesség és a papság köreiből származik, azonban előkerült több olyan feljegyzés is, amely az átlagemberek véleményére is tesz utalást.

A legszélesebb körben az keltett megütközést, hogy a levegő minősége megváltozott a szénégetés hatására. „A levegő fertőzött és romlott, kárára azoknak, akik arrafelé járnak, illetve laknak” – jegyzi meg az egyik panaszos 1285 májusában.

1288-ra odáig fajult a helyzet, hogy London vezetése vizsgálóbizottságot rendelt ki a mészégető kemencék közelében lakók feljelentéseinek hatására.

Nem teljesen tisztázott azonban, hogy valóban csak az egészségügyi aggodalmak miatt indult-e meg a vizsgálat: ekkoriban a mészégetők által szabott árak meredeken emelkedtek, így lehetséges, hogy a hatósági vizsgálat egyfajta „megregulázást” jelentett.

1307-ben I. Eduárd király rendeletben tiltotta meg a „tengeri szén” használatát az égetőkemencékben, ebben részben a szagot, részben az egészségre gyakorolt káros hatást jelöli meg indokként.

A higiénia kérdése

A késő középkor embere már egészen másként tekintett környezetére, és felismerte a tisztaság szükségességét. Ebben a közegben nem csoda tehát, hogy London lakói körében negatív reakciót váltott ki a szén használata.

Habár a város nyilvánvalóan nem volt az egészséges környezet mintapéldája, a szénégetés kezdete előtt a levegő meglehetősen tisztának volt mondható, a változás pedig azonnal észrevehető volt mindenki számára.

A középkorban a betegségekkel kapcsolatos legelterjedtebb nézet az úgynevezett miazmaelmélet volt, amely az erős és kellemetlen szagokhoz társította a betegségeket. Ezen elmélet miatt volt tilos például trágyát vagy belsőségeket a vizekbe dobni.

Habár a rothadó szerves anyagok esetében a gondolatmenet tulajdonképpen nem volt helytelen – az ilyen anyagok közelében való tartózkodás, illetve az ivóvízbe kerülésük valóban nagyobb kockázatát hordozza a fertőzéseknek –, az elmélet a szén kellemetlen szagára is kiterjedt. A korabeli emberek úgy gondolták, maga a szag megbetegítheti őket.

Érdekesség, hogy egy rövid időre, a fekete halál idején (1347-1351) megváltozott a városlakók véleménye a szénről: kénes füstjéről úgy gondolták, tisztító hatással bír és távol tartja a betegséget otthonuktól.

Végső soron tehát az emberek – mint ma már tudjuk – jó okkal féltették egészségüket a szénfüsttől, azonban nem pontosan azon okból, amely miatt az valóban fenyegette őket. Nem a légúti problémákat előidéző apró részecskék belélegzése miatt féltek az új tüzelőanyagtól, hanem annak szagáról tartották úgy, hogy betegségeket terjeszt.

A kora újkor során azonban – az egyre nagyobb hőigényű kézműves, majd ipari eljárásoknak köszönhetően – a szén használata elkerülhetetlenné vált, s már nem csak London, de más angol városok lakói is kénytelenek voltak hozzászokni.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com