A 19. század eleji tudomány és egy vulkánkitörés hozadéka volt Frankenstein története

A Frankenstein a világ egyik legismertebb horrorja, amely az eltelt évszázadok óta számos zsánerbeli alkotást és más tudományos-fantasztikus műveket is megihletett. A szerzője, Mary Shelley ezzel a művével beírta magát a világirodalom történetébe. Számos olyan elemet dolgozott fel a történetében, amelyek más, később szintén világhírűvé vált történetekben morális kérdésként vetődtek fel. Megszületett az őrült tudós archetípusa és ekkor válik hangsúlyossá az irodalomban az, hogy az ember nemcsak teremtmény, hanem teremtő is lehet.

Nyármentes nyaralás

Az 1816. évet a történelem úgy tartja számon, mint a „nyár nélküli évet”. A Genfi-tó partján álló Villa Diodatiban egy különös társaság gyűlt össze. A villát Lord Byron bérelte, aki június és november között tartózkodott itt.

Távol akart maradni a hazájától, miután a válása, valamint a féltestvérével folytatott állítólagos vérfertőző viszony miatt ott nemkívánatos személlyé vált. Svájcban találkozott a barátjával, Percy Bysshe Shelleyvel, aki szintén hátrahagyta a családját. Shelley a szeretőjével, az akkor 18 éves Mary Wollstonecraft Godwinnal érkezett Svájcba.

Ez már a második svájci útja volt a párnak, mivel Shelley már korábban is elutazott az alpesi országba, hátrahagyva terhes feleségét. Elkísérte őket Claire Clairmont is, aki Mary féltestvére volt, és emellett pedig Byron korábbi szeretője.

Claire várandós volt Byron gyermekével, és ez motiválta arra, hogy elkísérje Shelleyéket (sőt az út ötlete is tőle származott). Ehhez a társasághoz csatlakozott Diodatiban Byron orvosa, John William Polidori.

A nyár nélküli év azonban alaposan beleszólt a közösen tervezett időtöltésbe. A hideg és a rendszeres esők a villába szorították be a pihenni vágyó társaságot. Az időt így beszélgetésekkel, a filozófiáról és az okkultizmusról szóló vitákkal ütötték el. Byron később azt javasolta, hogy maguk is írjanak a társaság szórakoztatására kísértethistóriákat.

Maga Byron egy vámpírlegendán alapuló töredéket írt, amelyet a balkáni utazásai alatt hallott. Polidori is alkotott, mégpedig A vámpír (The Vampyre) című, később 1819-ben megjelent művet. Ez a könyv is nagyon fontos szerepet játszott a brit horrorirodalomban, hiszen igazodási pontot jelentett a későbbi vámpírtörténeteknek, és Bram Stoker Drakulájának is az alapjává vált.

Nem mellesleg egyesek szerint Polidori is egyfajta ihletője lehetett a Frankenstein tudósának. Tragikus sorsuk annyiban feltétlenül közös, hogy Polidori fiatalon halt meg, vélhetően a tekintélyes kártyaadósság miatt öngyilkosságot követett el.

Mary Wollstonecraft Godwin, vagy ahogy jobban ismerhetjük, Mary Shelley ekkor írta meg a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényének alapját képező történetet. A két mű egyébként sok hasonlóságot hordoz, és Polidori naplója szerint Mary Shelleyt a történetében „az ember, mint eszköz” kérdése foglalkoztatta igazán.

Hol a határ élet és halál között?

Az 1770-es évektől kezdve egy olasz tudós, Luigi Galvani elképzelése felforgatta az emberi életről alkotott világképet. Miközben egy alkalommal békákat boncolt, észrevette, hogy a béka izmai a bonckés fémjének érintésére összerándulnak.

Tovább kutatta a kérdést, és számos kísérletet végzett, amely után meggyőződésévé vált, hogy felfedezte az „állati elektromosságot”. Szerinte az elektromosság az állatok testéből eredt, és az elektromosság hozza létre a mozgásukat.

Unokaöccse, Giovanni Aldini, még ennél is tovább ment. Noha Alessandro Volta hamar cáfolta Galvani tételét az állati elektromosságról, Aldini ezen a nyomon haladt tovább. Először halott szarvasmarhák fejébe vezetett áramot, és azt tapasztalta, hogy az állatok forgatni kezdik a szemüket.

1803-ban aztán egy rég dédelgetett álma teljesült: a hatóságok biztosították neki egy elítélt gyilkos, George Forster a Newsgatenél frissen felakasztott holttestét.

Aldini elektromosságot vezetett a testbe, a beszámolók szerint a halott állkapcsa remegett, az egyik szeme kinyílt, a vonásai pedig eltorzultak. Sőt, a jobb kezét felemelte és összeszorította, a lábai pedig mozgásba lendültek. A közönség azt hitte, hogy majdnem sikerült feléleszteni egy halottat.

Bár Mary Shelley nem említette meg Aldinit, azt bizonyosan tudjuk, hogy a galvanizmus szóba került Byronék beszélgetésein. (Valójában a konkrét elektromos folyamatot sem írja le a könyvében a szerző).

Mary Shelley maga is ismerhetett olyanokat, akik az élet és a halál közötti vonalat kutatták: édesanyja öngyilkosságot kísérelt meg a Temzébe ugorva, de sikerült kihúzni és megmenteni. Férje pedig ismerte James Lind skót orvost, aki többek között az újraélesztésért is küzdött. Victor Frankenstein alakjába többek között őt is beleszőtte az írónő.

Az őrült tudós születése

Bár a feldolgozások jelentős része Frankensteinnek a holtából feltámasztott szörnyet nevezi, az eredeti műben valójában nem kap nevet. Legtöbbször lényként, szörnyként vagy ördögként hivatkoznak rá.

A későbbi utódok gyakran rá koncentráltak, pedig Shelley műve alapvetően nem a lény minőségére, hanem a tudóséra koncentrált. Victor Frankenstein ugyanis egyszerre volt járatos az alkímia és a modern tudományok világában. Ez jól tükrözte Shelley korszakát, amely csakugyan a modern tudományos kutatások hajnalának számít.

Frankenstein ugyanis átveszi a teremtő szerepét ebben a történetben. (Annak ellenére, hogy a történetben rendkívül kevés vallási vonatkozású megjegyzés található).

Ám gyorsan és sietve akar eredményt elérni, ezért a teremtett lénye csúf külsőt kap, ami viszolygást ébreszt Frankensteinben, és amikor később a teremtmény társat akar magának, megtagadja azt.

A fennálló társadalmi rend elleni első számú vétek ugyanis a teremtmény megalkotása, erre pedig második alkalommal Frankenstein már nemet mond. Mindez elindítja az a gyilkosságsorozatot is, amely mindkét fél tragédiájával végződik.

Érdekes módon a tudós „őrültsége” Shelleynél kimerül abban, hogy a következmények átgondolása nélkül lépi át a határokat. Percy Shelley egyébként maga is szívesen kísérletezhetett diákként elektromossággal, mágnesességgel, lőporral és más kemikáliákkal.

Mary Shelley történetének főhőse történetesen szintén ezt tette, szintén befolyásos családból származott és mindkettejüknek volt egy nővérük, akit Elizabethnek hívtak és örökbe fogadtak.

A Victor nevet maga Percy Shelley használta álnév gyanánt. Talán a leendő férj jelleme is megtalálható egy kicsit Mary Shelley munkájában.

Változások

A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz 1818. január elsején jelent meg először, ötszáz példányban, névtelenül. Az előszót Percy Shelley írta meg, az ajánlás pedig a filozófus William Godwinnak szólt, aki Mary apja volt.

1823. augusztus 11-én következett a második kiadás, két kötetben, nagyrészt a Richard Brinsley Peake által bemutatott három felvonásos darab sikerét meglovagolva. Mary Shelley neve ezen az újabb kiadáson már szerzőként tűnt fel.

Shelley egyébként megnézte az ominózus darabot, és bár a történet adaptációja nem nyerte el a maradéktalan tetszését, a lényt játszó színész, Thomas Cooke alakítása lenyűgözte.

Az 1831. október 31-én megjelent változatot a szerző módosította az első változathoz képest. Manapság elsősorban ezt a szöveget olvashatja mindenki. A strukturális különbségek mellett a korábbi változatban például Elizabeth Lavenza Victor Frankenstein unokatestvére.

A tudós alakja is átformálódott, 1818-ban még a szabad akarat gyakorlója, 1831-ben azonban már a sors könyörületére bízza magát.

Mindezek a változtatások magyarázhatóak Mary Shelley életkörülményeinek a megváltozásával is. 1822. július 8-án ugyanis Percy Shelley két társával együtt egy vitorlás fedélzetén viharba került, és elsüllyedtek.

Két gyermeke, Clara és William korábban meghalt, ezért Mary az egyetlen túlélőnek, Percy Florence-nek szentelhette a figyelmét. Mindez értelemszerűen megváltoztatta Mary Shelley hozzáállását a világhoz, ezért a szövegben található forradalmibb hangulatú elemeket kihúzta. Másrészt ezalatt a 13 év alatt ő maga is tapasztaltabb íróvá és szerkesztővé vált.

Mary Shelley számos művet írt még, például történelmi regényeket, a Valpergát és a Perkin Walbecket, vagy egy posztapokaliptikus science fictiont, Az utolsó embert, amelyben a pestis kipusztítja a világot. Leghíresebb alkotása alighanem mégis az a Frankenstein marad, amelyet fiatalon, egy társasági szórakozás keretében alkotott meg.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com