Törvénytelen származása miatt tért a művészet útjára Leonardo da Vinci

A reneszánsz humanista eszményképe, az újkor egyik legnagyobb polihisztora, a képzőművészet több területén maradandót alkotó mester – sokféleképpen le lehet írni minden idők egyik legünnepeltebb, széles körben tisztelt alkotó elméjét, Leonardo da Vincit. Legfőképpen festményeiről ismert, de szobrászként és elméleti feltalálóként létrehozott alkotásai is csodálatot váltanak ki napjainkban is. Vallásos témájú alkotásai a jelenkor populáris kultúrájában egyet jelentenek a rejtett utalásokkal és titokzatos összeesküvés-elméletekkel.

Hátrányos helyzetből

Leonardo 1452. április 15-én, „az éj harmadik órájában” született a Vinci nevű toszkán településen, az ekkor a Mediciek által uralt Firenzei Köztársaság területén. Édesapja a köztiszteletben álló jegyző, Piero Fruosino di Antonio da Vinci volt, édesanyja, Caterina parasztlány – a gyermek házasságon kívül született, és a kis Leonardo ötéves koráig anyja falvában, Anchianóban nevelkedett. A széles körben elterjedt használata ellenére a „da Vinci” nem modern értelemben vett családnév – az édesapja származási helyét jelöli csupán, és a korban nem volt ezen túlmenő jelentősége. Nevének teljes alakja „Leonardo di ser Piero da Vinci”, azaz „a vinci Piero úr Leonardo nevű fia”.

1457-ben édesapja háztartásába került, ahol mindössze 16 éves mostohaanyja nagy szeretettel viseltetett iránta, azonban korán meghalt. A jegyző legközelebb akkor házasodott, amikor Leonardo már 16 éves volt – ekkor is egy fiatal asszonyt vett el, aki szintén gyermektelenül hunyt el. A későbbi művész törvényes féltestvérei mind apja harmadik feleségétől születtek, így mindannyian sokkal fiatalabbak voltak nála – Leonardo már negyven éves volt, amikor a legkisebb világra jött. Összesen tizenkét törvényes vagy törvénytelen féltestvére volt – ez apja halála után sok gondot okozott neki.

Házasságon kívül született gyermekként Leonardo formális oktatásban nem részesült, alapfokú, informális taníttatást azonban kapott latinból, matematikából és geometriából – már kis korában elámította tanítóját számtani kérdéseivel, amelyek életkorát messze meghaladó képességekről árulkodtak. Ennél is jobban megnyilvánult azonban már korán arra való hajlama, hogy dolgok sokaságába kezdjen bele, majd rövidesen félbehagyja őket.

Leonardónak voltaképpen szerencséje volt születésével: ha szegény családba születik, talán soha nem nyílik alkalma kezdeni valamit tehetségével, egy jegyző törvényes gyermekeként pedig egyetemre lett volna küldve, ahol szintén jegyző, esetleg bankár vagy orvos válik belőle. Törvénytelen gyermekként ez utóbbira nem volt lehetősége, édesapja azonban a lehető legjobb tanonci helyet intézte el neki: 1466-ban Andrea del Verrocchio műhelyébe került, Firenzébe – itt a fémmegmunkálástól és az asztalosmesterségtől kezdve a szobrászaton át a festészetig mindent volt lehetőség kitanulni.

Leonardót kíváncsisága hajtotta, és teljességgel át tudta adni magát minden feladatnak, amelyet mestere rábízott. A népszerű – sajnos egyértelműen sem bizonyítható, sem cáfolható – történet szerint az angyal, amelyet Leonardo festett Verrocchio Krisztus megkeresztelése című festményén annyival jobb volt a mester szemében saját munkájánál, hogy többé nem is vett a kezébe ecsetet.

Firenze egyúttal éles váltás volt az addig megszokott vidéki élethez képest: éppen ekkoriban vetette le a város középkori jellegzetességeit, és kezdett az ókor felé tekinteni ihletért. Firenze volt a reneszánsz bölcsője, ez pedig az építészettől az emberek élethez való hozzáállásáig mindenre kihatott a városban.

Leonardo ebben a közegben Verrocchio protezsáltjaként egyre nagyobb nevet szerzett magának az idő előrehaladtával, de nem hagyta, hogy a dicsőség a fejébe szálljon. 1472-ben, húsz évesen megszerezte mesterlevelét a Szent Lukács-céhben – a művészek és orvosok céhében –, édesapja pedig állta egy saját műhely létrehozását. Leonardo azonban az egyre nagyobb személyes elismertsége ellenére mestere mellett maradt.

A fókusz keresése

1476-ban Leonardót három másik fiatal férfival együtt letartóztatták a firenzei hatóságok „szodómia” vádjával. Hogy valamiféle rivális által koholt koncepciós eljárás, vagy valóban a kor elfogadott normáitól való eltérés volt-e a háttérben, nem tudni – a vádat végül ejtették, azonban Leonardo a következő két évben végzett tevékenységéről, de még hollétéről sincs adat.

1478-ban tűnik fel legközelebb, amikor két megbízást is kapott, amelyek egyikét sem fejezte be. Leonardo megbízhatatlanságának híre egyre szélesebb körben elterjedt, az évek során megbízói több pert is indítottak ellene – a művész azonban továbbra is képtelen volt tartani a határidőket. Amikor Verrocchio három tanítványát választották ki arra, hogy a Sixtus-kápolna festményeinek elkészítésében vegyenek részt, Leonardo nem volt köztük.

Leonardo szerencséjére megbízókból ennek ellenére nem volt hiány. 1482-ben készített ezüstből egy lírát – tehetséges zenész is volt egyúttal –, amely egy ló fejét mintázta. Lorenzo de Medicinek annyira megtetszett a műtárgy, hogy elküldte Leonardóval Milánóba, hogy egyfajta békegesztusként szolgáljon Milánó hercege, Ludovico Sforza felé. Az ajándék elnyerte a herceg tetszését, Leonardo pedig 1499-ig Milánóban dolgozott. Sforza felé elsősorban mérnöki tehetségét igyekezett kiemelni, és másodlagosnak beállítani festői vénáját.

Talán az új környezet, talán éppen a milánói udvarban őt körülvevő, nagy hatalommal bíró férfiak társasága miatt, de Leonardo egyfajta művészi átalakuláson ment keresztül: elkezdte befejezni megbízásait, és ekkoriban készített többet legnagyobb művei közül: A Sziklás Madonnát, illetve Az utolsó vacsorát.

Habár jóval lelkiismeretesebben dolgozott, szokásai megmaradtak korábbi, mások számára kifürkészhetetlen medrükben: sok esetben egész álló nap dolgozott úgy, hogy még csak nem is evett, majd három-négy nap szünetet tartott. Megbízói kételkedtek épelméjűségében, munkái azonban magukért beszéltek.

Leonardo hamar a Sforza család egyik kedvencévé vált, és több nagy munkát is rábíztak a városban, beleértve a milánói katedrális kupoláját, valamint egy óriási bronz lószobor, a Gran Cavallo elkészítését, ennek azonban csak egy hatalmas agyagmodelljéig jutott, mivel a kiöntéséhez szánt bronzból Sforza végül ágyúkat öntetett.

1499-ben menekülni volt kénytelen: XII. Lajos francia és II. Ferdinánd szicíliai és aragóniai király lángba borították Itáliát, Ludovico Sforzát megbuktatták, a Gran Cavallo modelljét pedig céltáblaként használták a bevonuló francia katonák. A művész előbb Velencébe ment, ahol a város védelmében alkalmazták hadmérnökként és építészként, majd 1500-ban visszatért Firenzébe.

A hírnév előnyei

Firenzében a szervita rendi szerzetesek vendége volt, akik a Santissima Annunziata kolostorban felállítottak neki egy műhelyt. Itt alkotta meg a Szent Anna harmadmagával néven ismert alkotást, amelynek messziről is csodájára jártak.

1502-ben az ekkor már erőszakosságáról és becsvágyáról hírhedt Cesare Borgia szolgálatába állt Cesenában.

A világéletében pacifista és a háborútól ódzkodó Leonardo itt újabb változáson ment keresztül: rajztehetségét látva Borgia legfőbb hadmérnökévé, valamint térképészévé tette meg.

Itt készítette legtöbb ismert, pusztító hadi gépezetekről készült terveit, amelyek közül azonban jelenlegi tudásunk szerint egyik sem készült el. Emellett egy sor igen jó minőségű térképpel is szolgált Borgia számára erődítményeiről és uradalmairól, amelyek segítségével a herceg jobban tudott tervezni.

1503-ban visszaköltözött Firenzébe, később Milánóba. Édesapja 1504-es halálát követően 1507-ben tért vissza újból Firenzébe, ahol sorozatos vitái voltak féltestvéreivel az örökséget illetően.

Innen ismét Milánóba költözött, ahol legtöbb ismerőse és tanítványa volt. 1513-tól 1516-ig Rómában, a Vatikánban élt, majd I. Ferenc francia király hívta udvarába.

Az emberi test és lét rejtelmei

Leonardo már Verrocchio műhelyében a festészetet és szobrászatot tanulva megismerkedett az emberi anatómiával, idősebb korában azonban teljességgel elmerült benne: alkotásai nagy részét ekkor már jegyzetei tették ki, amelyek korábban soha nem látott mélységben és precizitással térképezték fel az emberi testet.

Leonardo maga végezte a rajzokhoz szükséges boncolásokat – neve ekkor már arra is felhatalmazta, hogy holttesteket szerezzen be különféle kórházaktól. Ha kiadta volna több kötetnyi anatómiai jegyzetét, vélhetően igen nagy mértékben felgyorsította volna az orvostudomány fejlődését. Ehelyett azonban füzetei a 19. századig érintetlenek maradtak.

Leonardo 1519-ben, 67 évesen hunyt el. Családja nem volt, magánéletét mások előtt is teljes titokban tartotta, és napjainkban is találgatások tárgya. Hagyatéka nagy részét ekkori fő tanítványára, Francesco Melzire bízta.

Maradványait a Loire-völgyi Chateau d’Amboise nevű királyi rezidenciánál lévő Saint-Florentin kápolnában helyezték örök nyugalomra, ezt azonban 1802-ben lebontották, így Leonardo maradványainak nyoma veszett.

A helyszínen 1863-ban ásatást végző Arsène Houssaye francia költő egy részleges csontvázat talált, amely szokatlanul nagy koponyával bírt – Houssaye ebből arra következtetett, hogy Leonardót találta meg, és a maradványok e névvel lettek újratemetve.

A jelenlegi sírhely feletti tábla kijelenti, hogy a maradványok nem biztos, hogy valóban a művésztől származnak. 2016-ban DNS-vizsgálatot indítványoztak a kérdés megoldására, a vizsgálat eredményei azonban máig váratnak magukra.

Időközben olasz kutatók egy csoportja Leonardo őseinek maradványai alapján 2021-ben azonosította a család férfi tagjai közt öröklődő Y-kromoszóma egyedi markerét, amely alapján már nagy valószínűséggel megállapítható lesz a franciaországi maradványokról, hogy Leonardóhoz tartoznak-e, avagy sem. A legutóbbi vizsgálat 1331-ig vezeti vissza a családfát, emellett 14 élő férfi rokont is azonosított.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu