A kislány, akit a First Lady „fogadott örökbe” a II. világháborúban

1940. június végén a Franciaországot megszálló német erők bevonultak az angol korona legrégebbi külbirtokára, a Csatorna-szigetekre. A brit vezetés úgy döntött, demilitarizálja őket, mivel stratégiai fontossággal nem bírtak, így csupán felesleges szenvedést okozhattak volna a lakosságnak a fegyveres ellenállással, amelynek sikerére nem is lehetett volna remény. A szigetek egészen 1945. május 9-éig, a Harmadik Birodalom kapitulációjáig német kézen maradtak.

Az evakuáció káosza

Az invázió előtti időszakban minden sziget a maga módján igyekezett kezelni az esetleges Angliába történő evakuáció kérdését. Így volt ez Guernsey szigetén is, ahol végül a rendelkezésre álló hajók és erőforrások 17 000 lakos evakuálására voltak elegendők – az iskolás gyermekeket, a kisgyermekes anyukákat, és a katonakorú férfiakat részesítették előnyben. A sziget 6000 iskolás gyermekéből 5000-et sikerült végül evakuálni Dél-Angliába. A legkisebbeknek – hogy ne féljenek – azt mondták, kirándulni mennek.

Miután megkapták a hírt, hogy szigetükre megérkeztek a németek, az evakuált guernseyi lakosok megértették, hogy vélhetően hosszú ideig Angliában fognak élni. Nagy részüket eddigre már Észak-Anglia nagy ipari központjaiba szállították, ahol igyekeztek elhelyezni őket. Gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt rengeteg meglepetést okozott az új környezet: nagy részük soha nem látott még gyárkéményt vagy a tengertől több tíz kilométerre, csatornán felhajózó gőzöst.

Az elsőre ijesztő környezetet élhetőbbé tették a segítőkész helyiek, akik az egy-egy bőröndnyi személyes holmival, vagy még annyival sem érkező kisgyermekes édesanyákat ellátták ruházattal, konyhai felszereléssel, és bútorokkal is (sokakat teljesen üres lakásokba költöztettek). Az evakuáltak közül többen a hadiiparban helyezkedtek el, a repülőgép- és lőszergyárakban, a Guernseyről a gyermekekkel tartó tanárok pedig igyekezték egyben tartani diákságukat, és Angliában újra felállítani addigi iskoláikat. Őket folyamatos pénzügyi nehézségek gyötörték, a helyi közösségek azonban az egyre nehezebb háborús viszonyok ellenére is segítettek nekik, amennyire körülményeik engedték.

Ez volt a helyzet a La Chaumière Katolikus Iskolával is, amelyet Patrick Bleach atya vezetett. Az iskola diákjait a cheshire-i Knutsfordba helyezték, ahol helyi családoknál szálltak meg, amíg egy helyi úri kastélyt, a Moseley Hallt ki nem adta nekik bérmentesen annak tulajdonosa. A lakatlan épület egy gyönyörű birtokon volt található, amely varázslatos környezetet biztosított az evakuált gyermekeknek, illetve tanáraiknak, akik mellett néhány kisgyermekes anyuka is önként segédkezett szállásért és élelemért cserébe – guernseyi honfitársaik körében így is jobban érezték magukat az idegen helyen.

Bleach atya idejének nagy részét az adományok, illetve anyagi támogatás biztosítása kötötte le. Ágyakat, ágyneműket, játékokat és tanszereket igyekezett szerezni, ennek keretében többek között a Vöröskereszt helyi szervezetéhez is sokat járt – a Vöröskereszt volt ráadásul az egyetlen kommunikációs csatorna, amelyen keresztül, ha minimális mértékben is, de tudták tartani a kapcsolatot az evakuáltak és a szigeten maradtak. A megszállt Csatorna-szigetekre nem járt már a brit postaszolgálat, a Vöröskereszten keresztül azonban lehetőség volt apró, legfeljebb 25 szóból álló üzenetek küldésére az ellenséges vonalak mögé is. A válaszra akár hat hónapot is várni kellett, a túlélők azonban mindig örültek a vöröskeresztes üzeneteknek – érkezésük azt jelentette, szeretteik életben vannak.

Nevelőszülők a távolból

Bleach atya a Vöröskereszt irodáján keresztül értesült a Háború Által Sújtott Gyermekek Nevelőszülő-Programja nevű kezdeményezésről, amelyet eredetileg 1937-ben alapítottak a spanyol polgárháború által veszélybe sodort gyermekek megsegítésére, a második világháborúval pedig 1939-ben újrafókuszálta tevékenységét. Alapítói John Langdon-Davies brit újságíró és Eric Muggeridge szociális munkás, az író Malcolm Muggeridge testvére voltak. Új, nagyobb léptékű tervük életre hívásához New Yorkban jegyezték be a segélyszervezetet, így toborozhattak támogatókat az Egyesült Államokban is.

A Nevelőszülő-Program arra toborzott embereket, hogy anyagilag támogassanak egy adott gyermeket, így a gyermek „nevelőszülőjévé” válhattak. A támogatókat megkérték arra is, kezdjenek levelezésbe az általuk „nevelt” gyermekkel, hogy az tudja, valaki személy szerint törődik vele. A szervezet támogatóinak listája az 1940-es évek hírességeinek kész névsora volt: Bing Crosby, Julie Andrews, Ira Gershwin, és még sokan mások csatlakoztak a kezdeményezéshez. Amikor a La Chaumière együttműködésbe kezdett a Nevelőszülő-Programmal, a guernseyi gyermekek közül voltak, akiknek amerikai szenátorok vagy katonatisztek lettek a „nevelői”.

Nem sokára a La Chaumière-gyermekek támogatóinak listája egy minden addiginál illusztrisabb névvel is bővült. 1942 novemberében Eleanor Roosevelt, az Egyesült Államok First Ladyje éppen Londonban járt, és ellátogatott a Nevelőszülő-Program ottani irodájába, hogy tájékozódjon a szervezet tevékenységéről – végül ő lett a 200. számú „nevelőszülő”, aki a 306. számú gyermekért felelt: ő volt a tízéves Paulette Le Mescam. Néhány hét múlva a First Lady kapott egy fényképet a kislányról, valamint egy rövid leírást, amely említette jó tanulmányi eredményeit és kiváló francia nyelvtudását.

Paulette voltaképpen duplán menekült volt ezen a ponton: az 1932-ben Párizsban született lány másfél évesen veszítette el édesanyját, apja pedig tengerészként munkája mellett nem tudta nevelni őt és Monique nevű testvérét, így Paulette nagyanyjához kerültek Guernseyre. Az Angliába történt evakuációt követően három különböző családnál is lakott, mielőtt a Moseley Hallba került volna. Ekkor már öt éve nem hallott édesapja felől sem.

Amikor Paulette először levelezésbe kezdett „Eleanor nénivel”, még nem volt fogalma róla, valójában kinek is címzi levelét, csak hogy egy bizonyos Fehér Házban lakik az Egyesült Államokban. Roosevelt heti tíz shillinget adományozott Paulette gondozására, továbbá ruhákat és egyéb ajándékokat küldött neki a Nevelőszülő-Programon keresztül. Paulette később elmondta, mennyire örült mindig a szervezet jól felismerhető jelével ellátott csomagnak, mert tudta, hogy pompás ruhákat vagy illatszereket fog tartalmazni.

Kiemelt figyelem

Muggeridge rájött, hogy az Eleanor Roosevelttel való kapcsolat további támogatókat hozhat a gyermekek számára, így felkérte Paulette-et, hogy beszéljen a BBC rádióadón helyzetéről. A kislány számára ekkor vált nyilvánvalóvá, ki is az az „Eleanor néni”. Paulette és Muggeridge 1943 májusában utaztak Londonba a rádióadást felvenni. Angol és francia nyelven egyaránt mesélt a szervezetről, annak munkájáról, és saját „nevelőszülőjéről”, aki az Atlanti-óceán túlpartján hallgatta az adást.

A rádióadás meghozta a kívánt hatást: a következő hetekben újságírók és fényképészek lepték el a Moseley Hallt, hogy meginterjúvolják Paulette-et és a többi gyermeket. A megilletődött Paulette a továbbiakban „Mrs. Rooseveltnek” szólította a First Ladyt leveleiben. Habár Rooseveltnek akadt elegendő dolga a háborús évek alatt, valódi figyelmet fordított Paulette jólétére is: egy alkalommal, amikor tudomására jutott Paulette egyik leveléből, hogy a szervezet túl nagy méretű ruhát juttatott a kislánynak, panaszt tett, és korrigáltatta a hibát.

Guernseynek és a többi Csatorna-szigetnek Németország számára sem volt különösebb stratégiai értéke, propagandaszempontból azonban annál fontosabb volt, hogy brit felségterületen német csapatok vannak. Ahogy Franciaország partjai mentén elkezdték kialakítani az úgynevezett Atlanti falat, úgy ennek részeként a Csatorna-szigeteken is beton erődítményeket hoztak létre a német katonák, illetve különféle státusú munkások – a fizetésért dolgozó helyi, valamint francia, belga és holland munkásoktól kezdve egészen a rabszolgaként dolgoztatott európai zsidókig és szovjet hadifoglyokig. Hitler személyes utasítására az Atlanti falra szánt erőforrások egy tizenketted részét a Csatorna-szigetek „bevehetetlen erődítményekké” alakítására fordították.

Ahogy a háború elején, úgy az 1944-es Overlord-hadművelet kapcsán is ugyanaz a döntés született a szigeteket illetően szövetséges részről: nem érdemes emberéleteket áldozni az értük való harcban. Miután megtörtént a partraszállás Normandiában, a szigeteket addig ellátó utánpótlási vonalak is megszűntek, és az élet mind a lakosság, mind a megszállók számára egyre nehezebbé vált. Széleskörű lázadás továbbra sem robbant ki, de a bűnözés növekedésnek indult, és a helyzet egyre feszültebbé vált.

A civilek számára az egyetlen segítséget a Vöröskereszt élelmiszercsomagjai jelentették 1944-1945 ínséges telén. 1944 decemberében egy német különítmény az addigra már szövetséges megszállás alatt lévő franciaországi Granville-be hajózott, ahonnan egy meglepetésszerű portya keretében ellátmányt tulajdonítottak el – hat hónappal korábban ez volt Eisenhower tábornok főhadiszállása.

A nyugtalan és éhező lakosság egészen az 1945. május 8-9-i német kapitulációig így tengette életét. Május 8-án Winston Churchill miniszterelnök rádióadásban közölte a szigetek lakóival a fegyvernyugvás tényét, másnap reggel pedig az HMS Bulldog nevű brit hadihajó megérkezett Guernsey fővárosába, St. Peter Portba, ahol a német csapatok megadták magukat. A Franciaországhoz legközelebb eső Alderneyn május 16-án adták meg magukat a megszállók. A brit csapatokat mindenhol boldog, de láthatóan éhező lakosok köszöntötték.

Paulette iskolatársaival együtt júliusban tért vissza Guernseyre, ahol szomorú hír várta: nagymamája időközben meghalt. A kislány ezután egy nagybátyjához került, akit korábban nem ismert, és soha többé nem látta sem apját, sem testvérét. Eleanor Roosevelt egyik levelében látogatóba hívta a Fehér Házba, ez az álma azonban sosem teljesült. 2010-ben egy dokumentumfilm forgatása során visszatért a Moseley Hallhoz, ahol beszélt angliai emlékeiről, valamint arról, mennyire sokat jelentett neki az Eleanor Roosevelttel folytatott levelezés.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu