Mindennél jobban szerette férjét Viktória királynő, népe azonban utálta

Az Egyesült Királyság addigi leghosszabb ideig trónon ülő uralkodója, Viktória királynő az utókor emlékezetében a haláláig gyászoló özvegyként maradt meg. A róla készült festmények és fényképek többsége is így ábrázolja. A királynő azonban nem ok nélkül viselt élete végéig feketét: „élete legboldogabb napjaként” írta le esküvőjének napját, és viharoktól korántsem mentes házasságuk ellenére valóban teljes szívből szerette férjét, akinek ő kérte meg a kezét, és akit oly korán elszakított tőle a halál.

A kamasz királynő

Alexandrina Viktória 1819. május 24-én született a londoni Kensington-palotában. Édesapját, Eduárdot, Kent hercegét nyolc hónapos korában elveszítette. Nevelését édesanyja, Viktória szász-coburg-saalfeldi hercegnő irányította, aki nagymértékben korlátozta angol lánya szabadságát.

Viktória gyermekkorának egyetlen apaszerű alakja egyik nevelője, Sir John Conroy volt, akit azért gyűlölt mélységesen, mert rendszeresen csúnyának és butának nevezte. Viktória másik nevelője – szintén anyja kívánságára – Lehzen bárónő volt, akit viszont maga mellett tartott felnőttként is.

Az ifjú hercegnő nevelése az anyja és Conroy által kifejlesztett, úgynevezett Kensington-módszer szerint zajlott, amelynek eredményeképpen Viktória magányosan és elszigetelten töltötte a saját emlékezete szerinti „meglehetősen búskomor” gyermekkorát. A szigorú felügyelet és az állandó kritika ellenére azért Viktória igencsak elkényeztetett kislány volt, akinek egészen kicsi korától a „királyi fenség” megszólítás dukált.

Eduárd herceg III. György király negyedik fia volt, így alapvetően nem számíthatott arra, hogy ő maga vagy gyermeke elfoglalhatja a trónt. Apja halála után azonban bátyjai – a IV. Györgyként trónra lépő legidősebb testvér, Frigyes yorki herceg, majd a szintén trónra lépő IV. Vilmos – 1837-ig mind elhunytak, élő gyermekeik pedig nem voltak.

Viktória így tizennyolc évesen az Egyesült Királyság királynője lett. Anyja és Conroy igyekeztek meggyőzni, hogy halassza el 21 éves koráig trónra lépési szándékát, és engedje át az államügyek intézését nekik. Viktória azonban nem hallgatott rájuk, megkoronázása után pedig elküldte az udvarból Sir Johnt, és anyja tanácsaira sem tartott igényt. Úgy érezte, egyedül is nagyszerűen boldogul majd az uralkodói teendőkkel.

Az unokatestvér

Szász-Coburg-Gotha-i Ferenc Albert Ágost Károly Emmánuelt, bár a coburgi Rosenau-kastélyban született, ugyanaz a bába segítette világra 1819. augusztus 26-án, aki három hónappal korábban Viktóriát. Bár anyai ági unokatestvérek voltak, gyermekkorukban igen kevésszer találkoztak. Alberthez gyermekéveiben legközelebb bátyja, Ernő állt – szüleik válással végződő turbulens házasságát és édesanyjuk 1824-es elküldését az udvartól így vészelték át.

Anyjuk, Szász-Coburg-Altenburg Lujza ezután hozzáment a szeretőjéhez, 1831-ben pedig rákban elhunyt. Az udvartól való távozása után vélhetően nem is találkozott többé gyermekeivel. Mostohaanyjuk apjuk, III. Ernő szász-coburg-saalfeldi herceg unokahúga (tehát saját unokatestvérük), Mária württembergi hercegnő nemigen volt hatással neveltetésükre, kapcsolatuk azonban baráti volt.

Otthon magántanárok oktatták őket, majd a német hercegek többségéhez hasonlóan a bonni egyetemen tanultak. Mivel apjuk mindig távolságtartó volt, Albertben hamar megfogalmazódott a vágy, hogy egykor majd olyan apa legyen, amilyet magának szeretett volna.

Házasság szerelemből – második nekifutásra

1836-ban mindkét fiú formális látogatást tett Viktóriánál Windsorban – nem is titkoltan házassági szándékkal. A kamasz Viktória mind az idősebb Ernőről, mind a vele egykorú Albertről pozitív képet írt le a találkozás után, bár túl nagy hatással egyik fiú sem volt rá.

Albert ráadásul az angol szokás szerint a késő estébe nyúló társalgásokhoz nem volt hozzászokva, így illetlen módon ásítozott, majd korán nyugovóra tért. A hercegnő részéről végül nem érkezett házassági visszajelzés egyik fiú felé sem, így azok hazamentek, s folytatták tanulmányaikat.

Három évvel később, 1839 októberében – immár királynőként – Viktória ismét fogadta a testvérpárt. Ebben nem kis szerepe volt a család azon szándékának, hogy lehetőleg a két testvér közül válasszon férjet. Albert addigra rutinos tornász és lovas lett, a lényegesen jobb kiállásával, valamint érettebb viselkedésével nemcsak felkeltette a királynő érdeklődését, de szívét is felgyújtotta.

„Igencsak érzelemmel telve néztem Albertre, aki gyönyörű” – írta nem sokkal később. Viktóriára nagy hatással voltak Albert „oly gyönyörű kék szemei, tökéletes orra, finom bajsza és halvány – de nagyon halvány – pofaszakálla”. Öt nappal később Viktória már meg is kérte Albert kezét. Esküvőjükre 1840. február 10-én került sor a londoni Szent Jakab-palotában található királyi kápolnában. A házassággal mélységesen egyetértett az egész család.

Viktória még 1840-ben életet adott első gyermeküknek, a Vickynek becézett Viktóriának. Őt további nyolc testvére követte: Albert Eduárd, Alfréd, Aliz, Ilona, Lujza, Artúr, Lipót és Beatrix. A 17 év alatt szült kilenc gyermek azt jelentette, hogy Viktória házassága nagy részét terhesen vagy újszülött gondozásával töltötte.

Saját bevallása szerint gyűlölte ezt a szerepet és magát a terhességet is. „Sokkal inkább érzem magunkat ilyenkor tehénnek vagy kutyának” – írta a már felnőtt Vickynek egy levélben. „Nem rajongok a nagyon kicsi babákért. Egy ronda baba igen undorító teremtmény, és még a legszebb is borzasztó ruha nélkül.”

A mézeshetek után

A királynő választottja, Albert nem volt azonban népszerű az angol nép körében. Uralkodói rokoni kapcsolatai ellenére egy viszonylag alacsony státusú herceg volt, ráadásul német. „Jön elvenni, jóban és rosszban / Anglia kövér királynőjét s még kövérebb erszényét” – szólt az egyik korabeli gúnydal.

Robert Peel konzervatív pártja elérte, hogy a hagyományos, 50 ezer fontos uralkodói házastársi illetményt levigyék a történelemben legalacsonyabb 30 ezerre. A parlament megtagadta tőle mind a főnemesi rangot, mind a helyet a Lordok házában, és az uralkodói házastársi címet is csupán 1857-ben kapta meg hivatalosan. Mindez részben a németekkel szembeni ellenszenv megnyilvánulása volt, részben pedig tudatos törekvés Albert hatalmának korlátozására.

Míg nejét lefoglalták az uralkodói teendők, eleinte inkább Albertre hárult gyermekeik nevelése. Viktória terhességei alatt azonban egyre jobban kivette részét az államügyek intézéséből, ami gyakorta vezetett heves vitákhoz. Albert szeretett volna egyszerre minden lenni Viktória számára: legfőbb tanácsadója, titkára, állandó minisztere.

Viktória – Albert nyomására – még szeretett nevelőjét, Lehzen bárónőt is eltávolította az udvarból. Ahogyan a herceg állítólag egyetemi barátja, Wilhelm von Löwenstein tudtára adta: „Az okoz nehézséget pozícióm méltóságteljes betöltésében, hogy csupán a férj vagyok, nem pedig a ház ura.”

Albert ugyanakkor egyenesen rettegett Viktória dührohamaitól, mert attól félt, hitvese örökölte nagyapja, III. György őrültségét. Ilyen alkalmakkor rendszeresen előfordult, hogy a herceg elhagyta a szobát és – a királyi orvos tanácsára – a biztonság kedvéért nem bocsátkozott szócsatákba, hanem az ajtó alatt becsúsztatott cetlik segítségével „beszélgetett” a királynővel. A legtöbb esetben Viktória végül engedett – bár mindig igyekezett nyomatékosítani, hogy ő a királynő, és joga van saját döntéseit meghozni.

Leghőbb vágya mégis az volt, hogy hitvesét elfogadja népe. Öröme érezhető volt, amikor férje egyik álma, az 1851-es londoni első világkiállítás nagy sikerrel megvalósult. Albert hatalmi törekvései mellett leghevesebb vitáiknak a tárgya gyermekeik nevelése volt.

Annak ellenére, hogy rendszeresek voltak az összetűzéseik, kétségtelen, hogy Viktória és Albert szerették egymást – a királynő pontosan ezért kérte meg a herceg kezét. Abban a kérdésben viszont már a történészek is megosztottak, hogy Viktória ugyanennyire szerette-e gyermekeit.

A windsori özvegy

Legidősebb fiuk, az ifjú Albert, avagy Bertie, a későbbi VII. Eduárd testvéreihez képest kimondottan sok fejfájást okozott az uralkodói párnak. Sem kiemelkedően tehetséges nem volt semmilyen téren, sem kimondottan jóképű, így szülei eleve csalódásként kezelték.

Bertie ez ellen a maga módján lázadt – átadta magát az élet élvezetének, s ezzel szülei további rosszallását váltotta ki. Amikor 1861-ben tudomásukra jutott, hogy fiuknak katonatársai közreműködésével Nellie Clifden ír színésznővel volt légyottja, Albert rászánta magát, hogy az ügy köztudomásúvá válása előtt komolyan elbeszélgessen a fiával. Cambridge-be látogatott, ahol Bertie tanulmányait folytatta.

Ez lett végül apa és fia utolsó találkozása: Albert hosszas séta közben próbált beszélni fia fejével az esőben, és bőrig ázva tért vissza Windsor várába, ahol ágynak is dőlt. Néhány héttel később, december 7-én pedig – mindössze 42 éves korában – meghalt.

Viktóriát csaknem teljesen összetörte férje távozása. Míg az orvosok azt állapították meg, hogy a herceg halálát nem meghűlés, hanem tífusz okozta, Viktória Bertie-t hibáztatta. A királynő mérhetetlen gyásza az élete végéig tartott. Helyzetét nehezítette, hogy édesanyja, akivel addigra kibékült, és akihez igen közel került, ugyanazon év elején hunyt el.

A királynő az elszigeteltségbe menekült: a köznép elkezdte „a windsori özvegy” néven emlegetni. Élete hátralévő negyven évében ritkán mutatkozott a nyilvánosság előtt, és személyisége is erős változáson ment keresztül. Egyre intenzívebben avatkozott bele gyermekei életébe, szabadságukat korlátozta, orvosaiknak pedig uralkodóként megparancsolta, hogy rendszeresen jelentsenek neki egészségi állapotukról.

Viktória 63 év uralkodás után, 1901. január 22-én 81 évesen hunyt el. Élete utolsó éveiben ízületeit reuma gyötörte, látását szürke hályog rontotta. Halálos ágyánál – özvegykori bevett karácsonyi szálláshelyén, a Wight-szigeten – ott volt trónörökös fia, Bertie, valamint legidősebb unokája, II. Vilmos német császár. Temetésére végrendeletében fehér ruhát kért, halálát pedig hosszú összbirodalmi gyász követte.

A későbbi kedvencek

Bár Viktória elvesztette Albertet lelki támaszaként, hamarosan új ember töltötte be ezt a szerepet: legkedvesebb szolgája, a skót John Brown, akivel kapcsolatban rengeteg híresztelés keringett az uralkodóhoz való közelségét illetően – többen gyanították, hogy viszonyuk több volt, mint egyszerű barátság.

Bár életében Albert kedvelte Brownt, a család többi tagja a későbbiekben ellenszenvvel viszonyult az iszákos skóthoz. Idővel Viktória Brownt is elveszítette maga mellől, ami miatt újra magába fordult. Négy évvel később, az 1887-es aranyjubileumára érkező indiai szolgálója, Abdul Karim vált a következő kedvencévé.

A mindössze huszonnégy éves fiatalember urdu nyelvre tanította, és az indiai kultúrába és gasztronómiába vezette be az 1876 óta az India császárnője címet is viselő uralkodót. Karimot még Brownnál is jobban gyűlölte a család, és Viktória halála után Bertie, immár királyként, elrendelte minden, a kettejük kapcsolatára utaló tárgyi bizonyíték (levelek, fényképek) megsemmisítését.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu