Nixon elnök mindenáron ki akarta utasítani Amerikából John Lennont

A vietnámi háború visszavonhatatlanul ott hagyta a nyomát az Egyesült Államokon. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján ez volt a közbeszédet uraló téma, és mindenki igyekezett véleményt formálni róla. Manapság inkább úgy tűnik, hogy a háborúellenes megnyilvánulásoknak maradt nagyobb kulturális lenyomata, hiszen világszerte ismertté váltak azok a zenei, filmes és egyéb művek, amelyekkel az alkotóik tiltakozásukat akarták kifejezni. Ám a kortársak számára korántsem volt egyértelmű, hogy ez a történet így zárul le. Két ikonikus figura határozta meg ezeket az éveket, Richard Nixon, az elnökké emelkedő politikus, és John Lennon, az önállóan is világsztárrá váló zenész.

A háború szele

1964. augusztus 7-én a Tonkin-öbölben észak-vietnámi hajók támadást intéztek az Egyesült Államok rombolói ellen. Ezt követően Lyndon B. Johnson elnök úgy döntött, hogy kiterjeszti az addig korlátozott amerikai beavatkozást Vietnámban. Bizonyos értelemben ezzel az aktussal kezdődött a nagyarányú amerikai részvétel a délkelet-ázsiai háborúban.

A konfliktus azonban nem várt nehézségeket támasztott, és az amerikai áldozatok növekvő száma számtalan tiltakozást váltott ki. Ezek, valamint a csökkenő népszerűség hatására Johnson nem fogadta el a soron következő elnöki jelölést a pártjától, 1969-ben így a választásokon győztes republikánus Richard Nixon léphetett hivatalba.

Nixon tapasztalt politikusnak számított, egyszer már indult az elnöki székért, akkor alig maradt el Kennedyvel szemben. Az új elnök meghirdette a vietnámizációt, azaz a háború terheinek fokozatos áthelyezését a dél-vietnámiakra. Mindez azonban nem ment egyik napról a másikra, és a háborúellenes tüntetések folytatódtak.

John Lennon ezekben az években már világhírű zenésznek számított a Beatles-szel elért sikereinek köszönhetően. A zenekar azonban a hatvanas évek legvégén már válságban volt, és az 1970-es hivatalos feloszlása tulajdonképpen már csak formálissá tette azt, hogy a tagok nem kívántak már együtt dolgozni egymással.

Lennon életében a különc japán művész, Yoko Ono érkezése számos változást hozott, többek közt a válás és egyesek szerint a zenekar felbomlása is az ő számlájára írható, ám az kétségtelen tény, hogy a zenész figyelmét ő fordította a háborúellenes megmozdulások felé.

Lennon első önálló kislemezén jelent meg a Give Peace a Chance című szám, amely villámsebesen vált ismertté, olyannyira, hogy 1969. október 15-én több százezren énekelték Washington D.C.-ben egy háborúellenes tüntetésen. Ezt a dalt egyébként Lennon az amszterdami Bed-in akciójuk alkalmával írta, amikor a nászutukat úgy töltötték el, hogy felhívták a hotelszobájukba a sajtót, és a nagyszámban megjelent újságírók előtt a békéről beszéltek. Mindez azonban nem kerülte el a politika figyelmét, és hamarosan egy sajátos küzdelem bontakozott ki az elnöki adminisztráció és a zenész között.

Politikai félelem

Nixon aggodalmának egyik alapja a 26. számú alkotmánykiegészítés volt, amelyet 1971. július 5-én írt alá. Ebben a szavazáshoz szükséges korhatárt 21 évről 18 évre szállították le. 1972-ben azonban választásokat tartottak az Egyesült Államokban, és Nixon csapata attól tartott, hogy a több mint tízmillió amerikai fiatalt, aki ekkor szavazott először, könnyedén mozgósítják ellenük a háborúellenes aktivisták. Közülük is John Lennontól féltek leginkább.

A zenész először akkor került igazán az elnöki adminisztráció célkeresztjébe, amikor 1971. december 10-én fellépett a Michigani Egyetem Ann Arborban található campusán, ahol több tízezer ember tüntetett John Sinclair szabadulásáért.

Sinclair az antirasszista és szélsőbaloldali Fehér Párduc Párt alapítója volt, akit tíz évre ítéltek el, miután egy fedett ügynöknek két marihuánás cigarettát adott. Lennon barátja volt Sinclairnek, ezért ott volt a John Sinclair Szabadsággyűlés néven szervezett tüntetésen.

Ezen az eseményen azonban nemcsak tüntetők, hanem tüntetőknek álcázott FBI-ügynökök is jelen voltak. Ők azt a feladatot kapták, hogy találjanak megfelelő indokot arra, hogy az Egyesült Államok belügyeibe beavatkozó angolt ki lehessen utasítani. A tizenkét hónapig tartó megfigyelés eredményeként 281 oldalnyi anyag gyűlt össze.

Lennonnak és Onónak akadt félnivalója, ugyanis mindketten csak ideiglenes vízummal rendelkeztek. Miután a háborúellenes aktivizmusa miatt láthatóan célkeresztbe került a kormánypárti hívek körében, az egykori Beatles-menedzseren, Allen Kleinon keresztül megkereste és felbérelte Leon Wildes-t, aki ügyvédként segítségére volt a jogi támadások elleni védekezésben.

Nemkívánatos bevándorló

A Bevándorlási és Honosítási Szolgálat végül valóban elkezdte a kiutasítási eljárást. Ahhoz, hogy ez minél sikeresebb legyen, az FBI-nak egy megfelelő ügyet kellett felépítenie, amely a bíróság előtt is megáll, és amely indokolhatóvá teszi a kiutasítást.

Először azzal próbálkoztak, hogy Lennont 1968-ban Nagy-Britanniában megvádolták kannabisz birtoklásával. J. Edgar Hoover FBI-igazgató egy feljegyzést küldött a Miami FBI-irodának, amelyben megjegyezte, hogy a kiutasítás esélye megnő, ha Lennont letartóztatják kábítószerbirtoklás vádjával.

Leon Wildes egy interjúban elmesélte, hogy az FBI olykor látványosan követte Lennont és Onót, akárhová mentek. Feltűnt neki például két férfi, aki végtelenül hosszú ideig szereltek egy biciklit az utca túloldalán.

Ugyanezek az alakok pedig bárhová követték Lennonékat, ha kocsival mentek valahová, feltűntek a nyomukban. Ez az erődemonstrációnak is beillő módszer elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a sztárpár azt érezze, folyamatosan figyelik őket.

A kábítószerbirtoklás mellett a másik ügy, amelyet megpróbáltak felépíteni a bíróság előtt, a rémhírterjesztés volt. J. Edgar Hoover utálta a szélsőbaloldaliakat és tudott arról, hogy Lennon szimpatizált a brit trockistákkal, legalábbis egy általa láttamoztatott feljegyzés erre utal.

Nixon viszont Hooverrel ellentétben nem kívánt személyesen belebonyolódni ebbe az ügybe, mindössze a kabinetfőnökét, H. R. Haldermant kérte meg arra, hogy a kampány ideje alatt kövesse a fejleményeket.

Az elnök diadala

A Bevándorlási és Honosítási Szolgálat 1972 márciusában megtagadta, hogy meghosszabbítsák Lennonék vízumát, és elrendelte a kitoloncolási eljárás megkezdését. Mivel az egykori Beatles-tag nem rendelkezett különösebb jogi hatalommal, elsősorban arra törekedtek, hogy az ismertségét növeljék.

1972 februárjában például egy hétig ők töltötték be a híres The Mike Douglas Show házigazdai szerepét. Emellett pedig számtalan rajongó foglalt állást Lennon mellett, tiltakoztak az FBI tevékenysége és a Bevándorlási és Honosítási Szolgálat döntése ellen.

A Plastic Ono Band 1972-es albuma, a Some Time in New York úgy jelent meg, hogy egy petíciót csatoltak hozzá, amelyet a vásárlók kitölthettek és elküldhettek utóbbi szervezetnek. Olyan híres emberek is kiálltak Lennonék mellett, mint Bob Dylan, aki egy nyílt levélben fogalmazta meg, hogy a párosnak maradnia kellene.

Ám a különböző kormányzati intézkedések, párosítva a megfigyelésekkel, tulajdonképpen célt értek, mivel Lennon 1972 májusában nyilvánosan bejelentette, hogy a republikánus konvenció idejére felfüggeszti a részvételét a különböző tiltakozásokon.

A republikánusoknak ugyanis az volt a félelme, hogy a zenész „követi” a rendezvényeiket, vagy párhuzamosan ugyanoda hirdet meg nagyszabású koncerteket vagy sajtóeseményeket, hogy ezzel elvonja a figyelmet a párt kampányától.

1972. november 7-én Richard Nixon megnyerte a választásokat, ráadásul az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb arányú győzelmét aratta. Bár a demokrata párti ellenfele, George McGovern szimpatizált Lennonék békepárti eszméivel, ezeket Nixon csapata sikeresen fordította ellene, és úgy állította be a jelöltet, mint aki szimpatizál a szélsőbaloldali eszmékkel.

Nem ereszt a hivatal

Nem sokkal azután, hogy Nixon győzelmet aratott a választásokon, Lennonék megfigyelését az FBI leállította. A brit zenész immár nem jelentett semmilyen veszélyt az elnökre, ezért a megfigyelése sem volt érdekes. A hivatal malomkerekei azonban lassan őrültek, az elindított gépezetet csak lassan sikerült leállítani.

Leon Wildes megkörnyékezte a Bevándorlási és Honosítási Szolgálat magas rangú hivatalnokait és az ügy szakértőit. A szervezet vezető ügyvédje, Vincent Schiano maga is nagy Beatles-rajongó volt, amint azt Wildes kiderítette. De az orvosszakértő is megváltoztatta a vallomását, többek között azért, mert Wildes egy eredeti Lennon-autogrammot ígért a szakértő megszállottan Beatles-rajongó fiának.

Lennon maga is megtette a részét, 1973. április elsején, a bolondok napján, egy sajtótájékoztatót hívott össze, amelyben bejelentette a Nutopia megalakulását, egy olyan új nemzetét, amelynek nincsenek sem határai, sem útlevelei, csak lakói, miközben egy fehér zsebkendőt lobogtatott. Emellett Onóval együtt menedéket kértek az Egyesült Államokban.

Ez valószínűleg reakció volt arra, hogy márciusban egy bíró elrendelte azt, hogy Lennonnak két hónapon belül el kell hagynia az Egyesült Államokat. A zenész júniusban fellebbezett. A nyomás megviselte a kapcsolatát Onóval, ebben az időben 18 hónapra elváltak egymástól.

Közben fontos politikai változások is történtek, Richard Nixon politikai karrierjét derékba törte a Watergate-botrány, az új elnök, Gerald Ford pedig nem mutatott akkora érdeklődést az ügy iránt, mint elődje.

1975 októberében végül az Egyesült Államok Fellebbviteli Bírósága felülbírálta a Bevándorlási és Honosítási Szolgálat eljárását, és Lennon végre megszabadulhatott az állandó nyomástól, amelyet a kiutasítás fenyegetése jelentett. A győzelem akkor vált teljessé, amikor végül Lennon 1976 júliusában megkapta a zöldkártyát is, sőt 1977-ben meghívták őt és Onót az új elnök, Jimmy Carter beiktatási szertartására is.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu