Kaszkadőrmutatvánnyal válaszolt Amerika a Pearl Harbor-i támadásra

Pearl Harbort követően a külső szemlélőnek könnyen az a benyomása támadhatott, hogy a szövetséges hatalmak napja leáldozott a Csendes-óceánon, és egy új hatalom, a felkelő Nap országa veszi át a helyüket. A folyamatos visszavonulások, és a Japánnal szemben elveszített csaták után az amerikaiak moráljára ráfért egy olyan siker, amellyel átvészelhették azt az időszakot, amely a háború fordulópontjáig eltelt. Ekkor született meg a Tokió-rajtaütés, vagy közismertebb nevén a Doolittle-rajtaütés terve.

A tervezőasztalon

A visszaemlékezések szerint a merész ötlet először Francis Low sorhajókapitány fejéből pattant ki, aki Ernest J. King tengernagy törzsében szolgált, és tengeralattjáró-elhárítással foglalkozott. Egy norfolki tengerészeti hadgyakorlatot figyelve azonban felmerült benne az az ötlet, hogy mi lenne, ha a hadsereg bombázói is fel tudnának szállni egy anyahajóról.

A tengerészetnél ugyanis addig csak rövid hatótávolságú bombázók szolgáltak. Amennyiben a hadsereg gépei felszállhatnának egy anyahajóról, megoldódna az a probléma, hogy az őket szállító méregdrága anyahajót veszélynek tennék ki.

Amikor King meghallotta az ötletet, utasításba adta, hogy dolgozzanak ki egy tervet, mivel Roosevelt elnök már régóta szorgalmazta azt, hogy valahogy támadást kell indítani a japán szigetek ellen. Végül a feladat James (vagy ahogy nevezték, Jimmy) Doolittle-höz, az Egyesült Államok egyik leghíresebb pilótájához jutott, aki számos rekord megdöntője, emellett pedig képzett repülőmérnök volt.

Doolittle eredeti terve úgy nézett ki, hogy a hadsereg bombázói, megfelelő mennyiségű extra üzemanyagtartállyal felszerelve, egy anyahajóról emelkednek fel, majd a küldetésük után Vlagyivosztokban érnek földet.

Ahhoz azonban, hogy fel tudjanak szállni egy anyahajóról, meg kellett szabadulniuk minden plusz súlytól. Ráadásul a szovjetek nem engedélyezték a leszállást az orosz reptereken, mert ekkoriban élet-halál harcot vívtak a Harmadik Birodalommal az európai fronton, és aláírtak Japánnal egy megnemtámadási szerződést, hogy ne kényszerüljenek kétfrontos háborúra.

A tervet így módosítani kellett. Az amerikaiak végül Csang Kaj-sekhez fordultak, aki a Kínai Köztársaság vezetőjeként maga is háborúban állt Japánnal. Bár némi vonakodás után, de végül rábólintott a tervre, és rendelkezésre bocsátotta a szükséges reptereket, amelyek Sanghajtól 320 km-re délkeletre voltak.

A siker szárnyán

Végül hosszas gyakorlatozás után, mintegy kétezer liter extra üzemanyaggal felszerelkezve, 1942. április 18-án felszálltak a bombázók. Az előjelek azonban baljósan alakultak: egy japán őrhajó észrevette a gépeket szállító flottaköteléket, és mielőtt elsüllyesztették volna, leadták a jelzést Tokiónak.

Megszületett a döntés, hogy hiába vannak a tervezettnél jóval messzebb a célponttól, mégis útnak indítják a gépeket, nem tehették ugyanis ki további veszélynek a kötelékben hajózó Hornet és Enterprise anyahajókat. A gyakorlások eredményesnek bizonyultak, valamennyi gép pilótája fel tudott szállni.

Bár valóban megkapták a jelzést, a japánok nem vették komolyan az amerikai gépek jelentette fenyegetést. Sőt, még akkor sem intézkedtek, amikor egy japán felderítőgép észlelte a szigetek felé tartó ismeretlen repülőgépeket. A kijelölt japán városok, így Tokió, Jokohama, Nagoja, Oszaka, Jokoszuka és Kóbe készületlenül kapta az amerikai támadást. Egy kivétellel valamennyien a megfelelőnek ítélt célpont felett oldották ki a bombákat. Ezek a célpontok többnyire ipari egységek, gyárak és üzemek voltak.

A meglepett légvédelem, bár elkezdte lőni az amerikaiakat, képtelennek bizonyult az érdemi beavatkozásra. Felszálltak a japán vadászgépek is, és felvették a harcot az amerikaiakkal, akik azonban megúszták a komolyabb támadást, és sikeresen tovább repültek nyugat felé.

A kioldott bombák valójában nem okoztak jelentős kárt, a robbanás következményeit gyorsan felszámolták. Az anyagi kár nem volt jelentős, a támadásokban egyébként körülbelül ötvenen haltak meg, (az áldozatok száma vitatott). A Doolittle-rajtaütés mégis elérte célját, hiszen sikerült felvillanyozni az amerikaiakat, akik ráadásul nem is a saját hadseregük közleményeiből, hanem a japán rádió tudósításából értesülhettek először az esetről.

A Felkelő Nap országában ugyanis a rajtaütés áldozatainak számát felnagyították, és úgy mutatták be, mint a civilek, elsősorban nők és gyerekek ellen elkövetett kegyetlen támadást. Ez azonban nem bizonyult kifizetődő taktikának: a japánok bizalma megrendült, és előrevetítette azokat az időket, amikor a saját országuk sem nyújtott elég menedéket az amerikai bombázók elől.

Rögös út hazáig

A sikeres akciót követően a gépek elrepültek a Csang Kaj-sek által birtokolt terület irányába, sőt, a térségben ritkábban előforduló, Japán felől fújó keleti szél még meg is könnyítette a dolgukat. A probléma az volt, hogy közben besötétedett, az alattuk lévő felhőzet miatt pedig nem tudták pontosan, hogy a tenger fölött járnak-e, vagy már elérték a céljukat. Harmadrészt pedig az amerikaiak és a kínaiak közötti elégtelen kommunikáció miatt nem sikerült a megfelelő jeladókat telepíteniük, így némán kellett leereszkedniük az alattuk lévő sötétségbe.

A parancsnokok ekkor úgy döntöttek, hogy addig repülnek, amíg ki nem fogy az üzemanyag a gépekből. Mielőtt a földbe csapódtak volna, a legénység ejtőernyőkön ugrott ki a gépekből. Maga Doolittle azok közé tartozott, akik aránylag „simán” megúszták a földet érést. A célként kijelölt Csucsou közelében „landolt”, és egy helyi amerikai misszionárius, John Birch segítségével kijutott a veszélyes zónából. A többieknek nem jutott ilyen egyszerű sors.

Az egyik gép, amelyet Edward J. York kapitány vezetett, Vlagyivosztoktól nem messze ért földet. A szovjetek azonnal elkobozták a repülőgépet, a legénységet pedig internálták. Az amerikaiak azonban egy helyi csempészt lefizetve végül Iránba szöktek, ahonnan a britek segítségével hazaszökhettek.

Ám nem mindenkinek alakult így a sorsa. Három ember életét vesztette a bevetés során. Nyolc társukat nem találták meg az amerikaiak, őket a japánok fogságba ejtették. A fogságuk ideje alatt megkínozták őket. A japánok tárgyalást tartottak, majd mindegyiküket halálra ítélték.

A halálos ítéletet három tiszten végre is hajtották, a maradék öt embernek „megkegyelmeztek” és életfogytig tartó magánzárkára ítélték őket. Egyikük a rossz bánásmód következtében a börtönben meghalt. Később, amikor már az amerikaiak tudtak a foglyok sorsáról, közvetítők segítségével kiharcolták a körülményeik enyhítését. A japánok egyébként bosszúhadjáratot indítottak a kínai szárazföldön, és kegyetlen bosszút álltak azokon, akikről csak gyanították, hogy segítették, vagy legalábbis nem adták fel az áthaladó amerikaiakat.

Maga Doolittle több visszaemlékezésben elmesélte, hogy arra számított, hogy az összes gép elvesztése miatt valamiféle megrovásban részesül majd. Meglepetésként érte, amikor kiderült, hogy nemcsak kitüntették, de elő is léptették.

Apai történetek

A küldetésben résztvevők nagy részének megadatott, hogy beszélhessen a családjának az átélt élményeiről. Jacob DeShazer lánya, Carol az apja által elmondottakról megemlékezve mesélte el, hogy DeShazer és Hite a felszállásnál utolsók voltak a sorban, amikor egy lyukat fedeztek fel a gép elején. Végül a ruháikkal tömték be az így keletkezett rést. Azt is elmesélte neki, hogy miután könnyítettek a fogságuk körülményein, végre olvashatott Bibliát, aminek több szakaszát fejből is megjegyezte a rendelkezésre álló rengeteg idő miatt.

Robert L Hite, aki DeShazerrel egy gépen szállt fel, szintén a fogságról mesélt sokat. A japánok nem engedték, hogy egymással kommunikáljanak, így minden alkalmat megragadtak, hogy különféle jelekkel üzenjenek egymásnak például vécézés közben. Mivel nem tudták, hogy az adott napon mi vár rájuk, kivégzik-e őket, ezért Hite nagyon aggódott, amikor egy alkalommal DeShazer nem válaszolt a „hívására”.

Robert G. Emmens annak a gépnek volt az egyik pilótája, amely a Szovjetunióban ért földet. A fiának, Michaelnek keveset árult el abból, hogy mi történt vele ebben az időszakban. Vélhetően ez annak is betudható, hogy később a hírszerzésnél dolgozott. Michael úgy sejtette, hogy valójában még nem derült ki teljesen az, hogy miért is került egy gép a szovjet területekre.

Robert Clark Bourgeois azt mesélte el, hogy amikor a japán hadihajók útját keresztezték, akkor közel kellett repülniük hozzájuk, mert csak így tudták elkerülni, hogy tüzet nyissanak, ugyanis a japán hajók pont úgy álltak fel, hogy nemcsak a gépet, hanem egymást is lőtték volna.

Amikor kiderült, hogy az üzemanyaguk elfogyott, és nem látszanak a reptéri fények, nincs irányítás sem, akkor bosszankodva vette tudomásul, hogy teljesítették a küldetést, bombázták Japánt, erre cápaeledel lesznek a Kínai-tengeren. Ténylegesen azonban a sötétség miatt nem látták az alattuk elterülő tájat, és kiderült az is, hogy a gépüket száz mérfölddel a parton túlra sodorta a hátszél. Végül kimentették őket a helyi gerillák, és találkozhatott egy Celena nővér nevű apácával is, aki New Orleansból érkezett, és vörösbabot és rizst készített a katonáknak.

William L Birch egy vidámabb történetet is elmesélt. Amikor a tizenegyes számú bombázó lezuhant és elmenekültek Anhuj tartományba, Cse Hszian megyébe, a tolmácsuk megkérdezte, hogy mire van szükségük. Birch azt felelte, hogy egy üveg sör jól esne neki. Kínának ezen a felén azonban akkoriban a sör egyáltalán nem számított mindennapos árucikknek. Valahonnan mégis kerített a tolmácsuk egy üveg Shanghai márkájú sört. Birch később azt mondta, hogy az volt a legfinomabb sör, amit egész életében valaha is megivott.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com