Nem tudták enyhíteni az orvosok az amerikai polgárháború veteránjainak traumáit

Az 1861–65 között zajlott amerikai polgárháború rendkívül mély nyomot hagyott az ország életében. A legalább 600 000 áldozatot követelő fegyveres konfliktus azonban nemcsak halottakat, hanem olyan élőket is hagyott maga után, akik képtelenek voltak feldolgozni a háborús traumát, amely érte őket. Ma már tudjuk, hogy a tünetek poszttraumás stressz zavarra, közismertebb nevén PTSD-re utalnak. A korabeli orvostudomány persze még nem ismerte fel a betegséget, bár a maga eszközeivel kénytelen volt megküzdeni vele.

Modern háború, modern bajok?

Bár az első, igazán nagyipari méreteket öltő öldöklésnek az első világháborút szokták tartani, részben ezzel is indokolva a „Nagy Háború” elnevezést, a megváltozott hadviselés már az amerikai polgárháború harcaira is rányomta a bélyegét.

Mindez persze nem jelentette azt, hogy a háború okozta stressz ne fordult volna elő korábban a történelem során. Közvetett forrásokból ugyan, de Homérosz műveiből tudjuk, hogy az ókori görög harcosok is átélhették, de a feltételezések szerint a vikingek is szenvedtek tőle, és ez lehetett az oka annak is, hogy az Asszír Birodalomban a harcoló katonaságot folyamatosan rotálták. A hírhedt porosz hadsereg katonáinak fennmaradt levelezését vizsgálva az is kiderült a kutatók számára, hogy könnyen lehet, hogy már ott is megfigyelhető volt a PTSD.

Az amerikai polgárháború azért jelentett egy más minőséget, mert a háborúról, valamint a háborút követő évekről és évtizedekről olyan mennyiségű forrás maradt fent, beleértve ebbe az egészségügyi személyzet és az egészségügyi intézmények által kibocsátott forrásokat is, hogy azok alkalmasak lehetnek arra, hogy utólagos diagnózist állítsunk fel.

A PTSD 1980-ban került be a pszichiáterek bibliájának számító Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders harmadik kiadásába. Általában négy tünetegyüttest szoktak megkülönböztetni. Az első a hiperérzékenység és a hiperéberség. Ez jelentkezhet alvás idején, vagy felébredéskor, de normális szituációkban is előhozhat dühöt és agressziót. A második tünetegyüttes az, amikor az ezeket kiváltó dolgokat megpróbáljuk elkerülni. Ez általában elszigeteltséggel jár, vagy az érintettek könnyebben nyúlnak olyan „segítséghez”, mint az alkohol vagy a drogok.

A harmadik tünetegyüttes az „érzelmi zsibbadás”, amikor a PTSD-ben szenvedő úgy érzi, hogy a világ számára ő már halott, és ő már nem érdekes senkinek. Ez általában azzal jár, hogy a korábban szeretett tevékenységek iránti elkötelezettsége radikálisan csökken, és gyakran extrém negatív gondolatokat idéz elő. Végül a negyedik tünetegyüttes az, amikor a traumát okozó esemény előjön rémálmok, visszaemlékezések vagy hallucinációk során, ráadásul gyakran kristálytiszta módon.

Bár a háború természetesen kiválthatja ezeket a tüneteket, és az amerikai polgárháború vitán felül bővelkedett azokban az eseményekben, amelyek során a harcokban résztvevők vagy az azt elszenvedők a traumatikus események hatására PTSD-ben szenvedhettek, mégis akadtak olyan kutatók, akik szerint túlzás lenne arról beszélni, hogy az amerikai polgárháború után tömegesen szenvedtek volna PTSD-től.

Ennek első okát abban jelölték meg, hogy az akkori emberek egy teljesen más világból érkeztek, mint a maiak, amelyek jobban ellenállóbbá tették őket a hasonló traumákkal szemben, különösen azért, mert nagyfokú halálozással kellett a hétköznapi életükben is szembenézni, főleg a gyerekeket érintő, akkoriban gyógyíthatatlan betegségek miatt. Gyakorlatilag minden amerikai családban volt egy gyerekhalál. Az amerikai nagyvárosokat is sokkal többször sújtotta járvány, mint azt manapság gondolnánk. 1848-ban például áldozatok ezreit követelte a járvány New York, St. Louis és Cincinnati városaiban.

A kutatók többsége ennek ellenére nem ért egyet ezzel a véleménnyel. Bár a forrásaink elsősorban levelek, naplók, visszaemlékezések és nem kórházi jelentések és pszichológiai szakleírások, ezekből inkább azt lehet leszűrni, hogy valóban létezett a PTSD a polgárháborút elszenvedők körében.

Elveszett elmék

Az amerikai polgárháború hadviselése nagyjából félúton járt a napóleoni háborúk és az első világháború között. Utóbbival szemben ekkor a tüzérségi tűz kisebb szerepet játszott. A harcokat főleg szoros alakzatban végrehajtott manőverek, és viszonylag közelről leadott sortüzek jellemezték. Csakhogy a napóleoni háborúk korszakához képest a fegyverek hatékonyabbak és fejlettebbek lettek, mint a korábbiak, így a háborúba vonuló katonáknak tömegesen kellett találkozniuk a legközelebbi bajtársaik halálával.

Owen Flaherty a fiát és a feleségét hagyta hátra, hogy csatlakozzon a 125. illinois-i gyalogezredhez. A fennmaradt forrásokból egy nyugodt és könnyed ember képe bontakozik ki előttünk, aki szívesen osztotta meg az örömét és az italát a társaival. Owen Flaherty azonban a négy napig tartó, Stone Rivernél 1862. december 31. és 1863. január 3. között lezajlott ütközet után alaposan megváltozott.

Mogorvává vált, és a feljegyzések szerint gyakran küzdött rémálmokkal. Ezt csak fokozta egy 1864 májusában átélt tüzérségi zárótűz a georgiai Resacánál, Órákon át bolyongott, egyedül aludt és evett, valamint gyorsan dühbe gurult. Egy alkalommal járőrözés közben átrohant a táboron, és lövöldözni kezdett a nem létező ellenségre.

Hazatérése után sem jött helyre, elveszítette az állását, miután nem tudott koncentrálni, a családja félelemben élt a gyakori dühkitörések miatt, amelyek következtében a rendőrség is többször kivonult a férfihoz. Később az indianai őrültek házába került, ahol akut mániával kezelték, de miután az állam ekkoriban nem gondoskodott ezekről a betegekről, szegényházba került, és alighanem ott is halt meg.

John Hildt káplárt Michiganből az ún. virginiai hétnapos csatában (1862. június 25–július 1.) lőtték meg a jobb karján, ám az orvosok nem tudták megmenteni, és a vállánál levágták. A súlyos vérzést és a fizikai fájdalmakat túlélte, ám a nem látható sebeket már nem tudta kiheverni.

A korábban semmilyen mentális betegséggel nem küzdő Hildtet a washingtoni állami őrültek házában helyezték el. Ott visszahúzódó és apatikus maradt, bár néhányszor felizgatta magát és megütötte a többi beteget. Végül 1911-ben, csaknem fél évszázaddal azután halt meg, hogy önként jelentkezett a harcokba.

Járványos harcok

Bármilyen meglepő, de nem feltétlenül az ellenség jelentette a legnagyobb fenyegetést a harcoló alakulatokra nézve. A különböző becslések szerint a betegségekben kétszer annyian haltak meg, mint a harci cselekmények során.

A tífusz, a himlő, a kolera, a kanyaró, a malária de az egyszerű fertőzések is könnyen elérhették a katonákat, hiszen a nagy tömegben, nem megfelelő higiéniai körülmények között mozgó emberek melegágyai voltak a járványok terjedésének. A katonák 78%-a szenvedett hasmenéstől, vagy esett át valamilyen gyomorrontáson.

Azok, akik sokáig társak voltak, egyszer csak egyedül találhatták magukat, a többieket pedig elvihette a mocsárláz vagy az egyszerű kimerültség is. Utóbbit főleg a sok menetelés okozta, amely nem tűnik megerőltetőnek, ha a húsz kilométeres átlagra gondolunk.

Ám teljes menetfelszerelésben, sátrat, fegyvereket és egyéb kiegészítőket cipelve már komoly megterhelésnek számított. Több feljegyzés is fennmaradt arról, hogy a katonák egyszerűen kidőltek a menetből, olykor szívroham, de gyakran „napszúrás” miatt.

Találkozás a betegséggel

A korabeli egészségügyi ellátás nem volt felkészülve arra, hogy kezelje a PTSD-t. Ez nem meglepő annak fényében, hogy a betegséget milyen későn írták körül. A korabeli forrásokban mentális betegségek jelentős részét „nosztalgiának” nevezték. Ebbe a terminológiába elég sok minden belefért, a leírások alapján úgy tűnik, hogy a honvágy hatalmasodott el kóros mértékben az érintett katonákon.

A tünetek közt találjuk a sírást, a sóhajtozást, a nyöszörgést, az állandó sóvárgást az otthon után, néhány esetben hallucinációt és mániákus delíriumot. Az orvosok azt is felmérték, hogy ezek a tünetek egyéb betegségeket válthatnak ki, amelyek nagy számban előfordulva rombolhatják a hadsereg morálját.

Bár a leírások hasonlóak voltak, a kezelés körül már eltérő álláspontok bontakoztak ki. Theodore Calhoun azt javasolta, hogy a beteget a társai gyakran nevettessék meg, de azt is hatékony megoldásnak vélte, ha ezek a társak különböző módokon előhívják a beteg férfias jellemét. Így a meneteltetés, a hadjáratban való részvétel vagy éppen a csatába küldés is egy ilyen „gyógymódnak” számíthatott.

Más „kezelést” javasolt John L. Taylor, aki azt tapasztalta, kedves és együttérző szavakkal javulást lehet elérni a „nosztalgiában” szenvedőknél. Ennek ellenére az előző kezelési mód vált elterjedtté a hadseregen belül, mivel a „nosztalgiában” szenvedőket potenciális dezertőröknek és a morált romboló elemeknek tekintették.

A történészeknek alkalma nyílt arra, hogy széles körben tanulmányozzák a háború utáni egészségügyi feljegyzéseket, és ezekből az is kiderült, hogy az orvosok jelentős része morfiummal és ópiummal kezelte a betegeket a háborút követő évtizedekben. De ha csak a statisztikákat nézzük, amelyeket már rendszeresen gyűjtöttek ebben az időszakban, akkor azt láthatjuk, hogy radikálisan megnőtt a válások és az öngyilkosságok aránya.

A becslések arról szólnak, hogy körülbelül 1500 veterán került be a kormányzati őrültek házába 1865-1890 között. Tudni kell azonban azt, hogy a feltételezett betegeknek csak a töredéke kapott menedéket az őrültek házában, a valós aránya azoknak, akik érintettek lehettek, ennél valószínűleg sokkal magasabb volt. Bár lehetséges, hogy soha nem fogunk pontos választ kapni arra a kérdésre, hogy valóban PTSD-ről beszélhetünk-e számos egykori polgárháborút megjárt katona esetében, a közvetett adatok alighanem azoknak adnak igazat, akik feltételezik az ő esetükben a betegség kialakulását.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, fotó: Pixabay.com