Első házassága után a régészetbe szeretett bele Agatha Christie

Agatha Christie a krimi műfaj talán legsikeresebb írója, manapság alig lehetne találni olyan embert, aki ne vette volna kezébe legalább az egyik művét, vagy ne hallott volna róla. Műveinek érdekes színfoltját jelentik azok a könyvek, amelyek a Brit Birodalom valamelyik közel-keleti vidékén játszódnak. Történetei egy részében régészeti ásatások válnak bűnügyi helyszínné, szereplői között pedig akadnak régészek is. Mindez jól árulkodik az avatatlan olvasó számára is, hogy az írónőt mennyire lenyűgözte a régi korok tudománya.

Válás és utazás

Agatha Christie régészeti érdeklődése sajátos véletlenek sorozatán keresztül kezdődött. Christie 1912-ben ismerkedett meg a pilóta Archibald Christievel, akivel két év múlva összeházasodott. A pár eleinte boldog életet élt, ám a férfi 1926-ban közölte a válási szándékát a feleségével. Néhány héttel később Agatha Christie hátrahagyott egy levelet a titkárnőjének, és tizenegy napra eltűnt.

Mivel a húszas években elkezdett írni, már elég hírnevessé vált ahhoz, hogy a brit sajtó élénk érdeklődése kísérje az eseményeket. Tizenötezer önkéntes kereste Agatha Christie-t, és végül egy hotelben, álnéven bejelentkezve találtak rá, ám az eltelt időszakra nem emlékezett.

Hogy pontosan mi történt, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint az írónő idegösszeomlást kapott, mivel nehéz időszakot élt át, ugyanis a váláson kívül az édesanyja is nem sokkal korábban halt meg. Mások szerint azonban a gondosan kitervelt akcióval csak bosszantani akarta a férjét. A válás kimondására végül 1928-ban került sor.

Agatha Christie ekkor elhatározta, hogy messzire utazik, méghozzá egyedül. Az első tervei szerint nyugatra, Jamaicába vette volna az irányt, hogy kiheverje a válás okozta megrázkódtatást, ám az utazás megkezdése előtt találkozott egy párral, akik éppen Bagdadból tértek vissza.

Az elbeszélésükből kibontakozó keleti várost az írónő annyira elbűvölőnek találta, hogy lemondott a Karibi-szigetekre történő utazásról, és jegyet váltott az Orient Expresszre. Milánón és Isztambulon keresztül végül megérkezett az úti céljához, Bagdadba.

Vizit az ásatáson

Irak az első világháború után egy névleg független királyság volt, a Hasemita-dinasztia uralma alatt, valójában azonban a brit érdekek érvényesültek. A fővárosban, Bagdadban tekintélyes brit kolónia élt, amely természetesen értesült Agatha Christie érkezéséről. Az írónő így részt vehetett a bridzspartikon, a tenisz- és krikettmérkőzéseken. Valójában azonban pont azoktól a dolgoktól akart menekülni, amelyek a britanniai életét juttatták eszébe, így néhány nappal később egyedül kereste fel Ur városának régészeti lelőhelyét.

Az Urban folyó ásatások már 1922 óta zajlottak Leonard Woolley vezetésével, és ezen időszak alatt számtalan sumer királyi temetkezést sikerült feltárni. Woolley még 1924-ben bérelte fel Katharine Elizabeth Keelinget, aki német szülők Angliában született gyermekeként a Vöröskeresztnél dolgozott, majd a Közel-Keletre került, hogy férje öngyilkossága után az Iraki Állami Vasútnál helyezkedjen el.

Leonard Woolley régésztechnikusként alkalmazta, aki felelős volt a lelőhelyről születő rajzokért. Ám akkoriban sem a nők egyedül való utazgatása, sem pedig az nem számított bevett szokásnak, hogy egy férfiaktól hemzsegő helyszínen dolgozzon egyedül. Woolley főnökei ezt az állapotot tarthatatlannak minősítették, így a neves régész, felszámolandó ezt a helyzetet, 1927 áprilisában összeházasodott Katharine-nel, és attól fogva gyakorlatilag minden ásatáson együtt dolgoztak. A régészeti ásatások meghozták a hírnevet Woolley számára, Agatha Christie is először az otthoni hírlapokban találkozott a régész nevével, és az ott olvasottak keltették fel a figyelmét.

Woolley Katharine-re bízta, hogy megmutassa az írónőnek a lelőhelyet. Hamar megtalálták a közös hangot egymással, mivel Katharine nagy rajongója volt Christie-nek a három évvel korábban megjelent, Az Ackroyd-gyilkosság című regénye miatt. Ráadásul Katharine Woolley valószínűleg dédelgethetett magában némi írói álmot is, 1929-ben ugyanis napvilágot látott Adventure Calls (Szólít a kaland) című regénye, amely természetesen a Közel-Keleten játszódik.

A házaspár és az írónő viszonya olyan szívélyessé vált, hogy amikor Woolleyék Londonba utaztak, Agatha Christie Chelsea-ben található otthonában vendégeskedtek. Ekkor javasolták neki, hogy látogasson el hozzájuk ismét, amit nem kellett kétszer mondaniuk, mert Agatha Christie 1930-ban ismét ellátogatott Bagdadba.

Régészet és szerelem

Agatha Christie második útja alkalmával találkozott Max Mallowannel, Woolley segítőjével és tanítványával. Amikor Katharine megkérte a fiatal asszisztenst, hogy vezesse körül az írónőt a romoknál, az autójuk lerobbant a sivatagban és a vizük is elfogyott. Agatha Christie azonban nem hazudtolta meg brit mivoltát, és egyszerűen leült a kocsi árnyékában sziesztázni.

Állítólag ez volt az a pillanat, amikor Max Mallowan szerelemre lobbant a nő iránt. A régész tizennégy évvel volt fiatalabb, mint a híres írónő, ám a korkülönbség nem jelentett akadályt. 1930 szeptemberében összeházasodtak, és a kapcsolatuk annak ellenére kiegyensúlyozott maradt, hogy a férfi többször félrelépett.

Mallowan mindig igyekezett kitörni a híres Woolley árnyékából, ezért több helyszínen vezetett ásatást, ahová Christie mindig elkísérte. Ur, majd Ninive után 1933-ban Tel Arpacsije, 1935 és 1937 között Csagar Bázár, 1937 és 1938 között Tel Brak következett. A Balih folyó melletti késő neolit kori régészeti lelőhelyen hat hetes ásatást vezetett. Végül 1947-ben sikerült megszereznie az Iraki Brit Régészeti Iskola igazgatói székét, és 1947-től kezdve számos ásatást végezhetett Nimrud lelőhelyen, amely élete fő munkájának nevezhető.

Az ókorban Kalhu névre hallgató várost i.e. 880-ban tette fővárossá II. Assur-nászir-apli (i. e. 883 – 859). Egészen i. e. 706-ig az Asszír Birodalom központja maradt, és a királyi palota jelentős része, beleértve a sírokat is, túlélte a birodalom i. e. 612-ben bekövetkezett összeomlását is. Ez tette lehetővé, hogy számottevő tárgyi emlék maradjon ránk ebből a városból.

A nimrudi Mona Lisa névre keresztelt elefántcsont maszk megtalálásáról maga Agatha Christie is megemlékezett. Későbbi visszaemlékezések szerint a tárgy megmentését az írónő a saját arckrémével való bekenéssel is megsegítette. (Agatha Christie hiúságból mindig hordott magánál arckrémet, állítólag azért, mert ezzel akarta leplezni a közte és férje között lévő korkülönbséget).

Mielőtt Agatha Christie megtekintette volna Woolley ásatását, nem folytatott semmilyen régészeti tanulmányokat, ám második férje mellett hamar érzékennyé vált a szakma kérdései iránt, és lelkesen követte minden ásatására. Nem hagyta magát munka nélkül, részt vett a feltárásokhoz kapcsolódó feladatokban, elsősorban a különböző restaurálási folyamatokban. Így például kerámiákat tisztított és rekonstruált, elefántcsont tárgyakat konzervált, de fényképeket is készített a lelőhelyekről és az ott talált régészeti leletekről. Az elefántcsont pénzérmék szárítására egy speciális eljárásmódot dolgozott ki.

Amellett, hogy a férje ásatásain vett részt és dolgozott is rajtuk, az írással sem állt le. Ennek az időszaknak az eredménye a férjének ajánlott Gyilkosság az Orient Expresszen is, amely 1934-ben látott napvilágot. Persze a régészeti ásatásokon való részvétele inspirációt is jelentett a számára, ezért nem meglepő módon számos egzotikus helyszínen játszódó műve valójában a személyes tapasztalatain nyugszik.

Amikor a krimi és az archeológia találkozik

1936-ban jelent meg a Gyilkosság Mezopotámiában című műve, amely egy közel-keleti ásatáson játszódik. Az ott gondosan leírt épületek és eszközök tulajdonképpen megfeleltek a korszak régészeti technikájának. Nem nehéz azt sem észrevenni, hogy kiről mintázta két főhősét.

Az áldozat, Louise Leidner egy csinos és intelligens amerikai nő, aki a tizenöt évvel korábbi első világháborúban megözvegyült, ám utóbb feleségül ment egy elismert és nála idősebb régészhez, Erich Leidnerhez, aki egy fiktív amerikai egyetem megbízásából végzett ásatásokat. A két könyvbéli karakter első pillantásra igen erősen hasonlít Katharine és Leondard Woolleyre, noha a karakterek mögé vázolt történet természetesen teljes egészében fikció.

Az 1937-ben megjelent Halál a Níluson című könyvében Egyiptom kerül terítékre. A regény szereplői felkeresik Abu Szimbelt is, a már akkor is híres templomot. Az egyik karakter, aki gyilkosság gyanújába keveredik, Signor Richetti, foglalkozására nézve maga is régész.

Az egy évvel később napvilágot látott Találkozás a halállal című művében Petra, a híres romváros válik helyszínné, de a Szentföld Jeruzsálem körüli része is feltűnik a könyvben. Agatha Christie a környezet leírásának nagy részét a saját élményeiből merítette.

Míg a fenti három könyv a Poirot-történetekhez tartozik, az Eljöttek Bagdadba című regényének a főhőse Victoria Jones, és a történet is a hidegháború alatt játszódik. Mégis a leírásaiban, valamint a karaktereiben felismerhetőek azok a benyomások, amelyeket egyedül, valamint a férjével közösen szerzett.

Végül, de nem utolsósorban, önéletrajzi írásában, amely az Így éltünk Mezopotámiában címet viseli, szintén beszámolt szerteágazó régészeti irányú érdeklődéséről. Ráadásul a férje iránti tiszteletből ez a könyve Agatha Christie Mallowan néven jelent meg.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu