Az örök élet és az arany előállításának titkát kutatták a középkori alkimisták

A középkor, különösen a késő középkor embere jobban tisztában volt tudása korlátaival, mint azt manapság feltételezzük. A kor műveltebb és kíváncsibb emberei törekedtek arra, hogy valami olyasmit fedezzenek fel, ami az emberiség, és persze a saját életük megváltoztatása szempontjából hasznos lehet. Közülük is kiemelkedtek az alkimisták, akik a kor filozófiai és tudományos ismereteivel felvértezve vágtak neki annak a küldetésnek, hogy valami újat alkossanak.

Négy nedv mind felett

Manapság már kissé megmosolyogtató, ha egy „átlagos” alkimista receptjét olvassuk. Az egyik kulcs, amivel megérthetjük a gondolkodásmódjukat, a négy nedv tanának ismerete. Az ókori szerzők, elsősorban Hippokratész és Galénosz nyomán, az emberi működést a négy nedv határozza meg.

Ha valamelyik elemből több található meg az emberben, abból eltérő személyiségtípusok következnek, ha pedig kóros méreteket öltenek, akkor betegségek alakulnak ki. A négy nedv a vér, a sárga epe, a fekete epe és a nyálka.

A középkorban oly gyakran alkalmazott érvágás és lecsapolás, esetleg a hánytatás, ebből a „tudományos” háttérből táplálkozott. A mai szemmel nem túl hatékony, sőt káros eljárások zöme azt volt hivatott megoldani, hogy ezek a nedvek egyensúlyba kerüljenek és ezáltal a test egészsége helyre álljon.

Hasonlóképpen az anyagi világot is négy ősi elemre osztották. Valamennyi, általuk ismert anyagot a levegő, a tűz, a föld és a víz keverékéből származtatták.

Logikusnak tűnt, hogy víz hozzáadásával, vagy éppen hevítéssel, megváltoztatták az adott elem arányát, így egy új anyagot kaptak.

Orvos a kémcsőből

Több tényező is szerepet játszott abban, hogy a középkori olvasó elit körében az alkímia népszerűvé válhatott. Az arab hódítások visszaszorulása és a keresztes hadjáratok révén a középkori világ számos ókori szerzőt ismerhetett meg, akik foglalkoztak alkímiával.

A másik indok a fekete halál megjelenése Európában 1347-ben. Miután az alkalmazott orvosi eljárások szinte mindegyike hatástalannak bizonyult a pestissel szemben, elindult a hatékonyabb gyógymódok keresése.

Az alkimisták a fentebb említett négy őselem mellett feltételezték, hogy létezik egy ötödik, tökéletes és romolhatatlan elem is. Ebből az elemből készülhetett a mennyország is, hiszen az egy Isten által teremtett tökéletes hely volt, amelynek az alkotórészei nem lehettek tökéletlen és romlandó anyagok.

Ez az ötödik elem a világ alkotórésze is volt a teremtés óta, csak a bűnbeesés „szorította háttérbe” a többi elemmel szemben. Ezért, vélekedtek egyes alkimisták, ha megtalálják a módját, hogy miként nyerjék ki ezt az ötödik elemet a földi anyagokból, akkor az hozzájárulhat a hosszabb élethez és egyéb alkímiai kutatásokhoz szükséges anyagok előállításához.

Éppen ezért az alkimisták egyik fő foglalatosságává a desztillálás vált. Különböző növényeket, ecetet, fémeket és más anyagokat desztilláltak folyadékká, hogy minél nagyobb arányban felleljék az említett ötödik elemet.

Az alkimisták különböző elixírek előállításában is jeleskedtek, amelyekről azt gondolták, hogy azok elfogyasztásával úgy változtatják meg a testben található nedveket, hogy védetté váljanak bizonyos betegségekkel szemben.

Az arany bűvöletében

Az alkímia, mint annyi minden más, természetesen nem volt ingyen. Egy műhely fenntartása, a különböző edények és eszközök beszerzése, a felhasznált anyagok mind költséges vállalkozássá tették a gyakorlását. A középkorban és a kora újkorban ezért az az írástudó értelmiség, amely alkímiára adta a fejét, többnyire egy vagyonosabb uralkodóhoz társult, műveit neki címezte. A koronás fők érdeklődését persze nemcsak a tudományos és filozofikus magyarázatok keltették fel, hanem az az ígéret, hogy az alkimisták képesnek tartották magukat arra, hogy hitvány anyagokból valami nemeset állítsanak elő, például ólomból aranyat.

Egyes elemek átváltoztatása egy másikká az alkimisták egyik fontos alapprocedúrájának számított. Ez transzmutációnak nevezték. Valójában ma már tudjuk, hogy az elemek megváltoztatásához atomi szintű beavatkozásra van szükség, ilyen eszközökkel pedig az alkimisták nem rendelkeztek. Tévedésük egyik oka, hogy gyakran elemnek tekintettek ötvözeteket és vegyületeket is.

Például az elektrumot, amely a természetben is előforduló fémötvözet volt, már az ókorban is ketté tudták választani arannyá vagy ezüstté, és ezt az eljárást bizonyítéknak tekintették arra, hogy képesek az arany előállítására egy másik elemből. Hasonlóképpen különböztették meg a fehér és fekete ólmot, pedig valójában csak utóbbit tekinthetjük igazi ólomnak. Ismerünk még olyan görög és latin anyagneveket is, mint például az „aes” vagy a „chalkos” nevűeket, amelyekről egyelőre nem tudjuk pontosan, hogy milyen anyagokat jelentettek.

Az aranycsinálás ígérete számos koronás főt arra csábított, hogy az udvarába fogadjon egy alkimistát, hiszen ebben a korban fedezték fel az Újvilág aranykincseit, ezért azok az országok, amelyek az amerikai aranyhoz nem juthattak hozzá, élénken érdeklődtek más módszerek iránt. Ez olykor különös véget is érhetett.

Melchior Cibinensis, egy magyar alkimista, királyának, II. Ulászlónak volt az asztrológusa és a káplánja, alkímiai művét is neki ajánlotta. Utóbb Ferdinánd osztrák főhercegnél, a későbbi német-római császárnál próbált szerencsét, akihez azonban nem tudott bejutni, sőt aranypénz-hamisítás miatt 1531-ben lefejezték.

Későbbi utóda, II. Rudolf német-római császár (I. Rudolf magyar király) már sokkal elkötelezettebb volt az alkímia és az okkult tudományok iránt, gyakorlóit szívesen látta prágai udvarában – az efféle tevékenységet ő maga is sokkal szívesebben űzte, mint az államügyekkel való törődést.

De George Ripley (1415 – 1490), az egyik leghíresebb angol alkimista is azt állította magáról, hogy utazásokban gazdag élete és Rómában végzett tanulmányai során szert tett arra a tudásra, amely lehetővé tette számára, hogy közönséges anyagokat arannyá változtasson. A kortársak számára Ripley akkor vált „gyanússá”, amikor döbbenetes összeget, százezer font ezüstöt adományozott a máltai lovagrendnek, hogy megvédjék Rhodosz szigetét a törökökkel szemben.

Misztikus köd

Az alkímia mesterei a tudományukat igyekeztek különféle misztikus fogalmakba burkolni, hogy azt csak a beavatottak értsék. Az anyagoknak választott nevek, például az élet vize, vagy a bölcsek köve. A kémia, a filozófia és a teológia keverékéből szinte egy új vallás jött létre, a szimbólumait olyan mozgalmak is használták, mint a szabadkőművesek vagy a rózsakeresztesek.

Az aranycsinálásnak például lehet egy olyan allegorikus olvasata is, hogy az alkimistának saját magának kell megváltoznia, azaz a hitvány emberből valami nemessé alakulnia. Mindez ismerős lehet a keresztény teológiából, az egyházi állásponttal szemben gyakran védekeztek azzal, hogy csak Isten munkáját végzik.

Persze az általuk használt fogalmak a latin mellett főleg a görög és az arab nyelvből eredtek. Utóbbira jó példa az alkohol, amely a középkori latin közvetítésével az arab nyelvből érkezett, amely eredetileg szubsztanciát, bárminek a tiszta lényegét jelentette, beleértve a folyadékokat is.

A felhasznált anyagokat gyakran ruházták fel misztikus tartalomra utaló nevekkel. A Holdköpet, Saskő, Napszív, stb. olyan nevek, amelyek egy alkimista leírásban bármikor előfordulhatnak. Ezek az elnevezések jól megmutatják számunkra azt, hogy az alkimisták felfogása szerint minden egyes általuk használt összetevőnek van egy anyagi világon túli része.

Ezek a mai fül számára furcsán hangzanak, de ezek az anyagok olyan tulajdonsággal bírtak, amelyek az adott csillagra, állatra, növényre vagy ásványra jellemzőek. Itt nem elsősorban a külső tulajdonságra kell gondolni (bár olykor ez is szempont volt), hanem a fentebb említett négy őselem valamiféle hozzájuk hasonlatos keverékére, amelynek révén például egy holdkő felvehette a Hold tulajdonságait.

Az alkimisták egyik fő törekvése a Magnum opus létrehozása. A latin kifejezés jelentése Nagy mű, és azt a folyamatot értették alatta, amely alatt a „prima materia” segítségével előállítják a bölcsek kövét. Ez egy négy fázisból álló művelet, amelynek során a felhasznált anyagok színében, megjelenésében és minőségében változást idézünk elő. Más szerzők, így a korábban említett George Ripley, akiről úgy tartották, hogy birtokában volt az aranycsinálásnak és a bölcsek kövének, tizenkét fázisra különítette el az eljárást.

Mindez nemcsak az edények és fiolák felett létrehozott transzmutációt jelentette, de egyfajta személyes és lelki változást is, amelynek során az alkimista közelebb kerülhetett a tökéletességhez és az egyensúlyhoz. Utóbbi folyamatot elsősorban a hermetikus hagyomány hatására tételezték fel.

A kémia tudománya aztán lassan elkezdte eloszlatni az anyagok természete köré vont miszticizmust. A francia Lavoisier (1743 – 1794) volt az, aki megállapította, hogy az elemek nem alakíthatóak át. Bár számos olyan anyagot sorolt az elemek közé, amelyek valójában nem azok, ő jött rá arra, hogy az őselemnek tekintett levegő további elemekből áll, és ő bontotta először a hasonló státusszal bíró vizet is oxigénné és hidrogénné. A kémia szép lassan valódi, miszticizmus nélküli tudománnyá vált, az alkímia pedig lassacskán elhalt, visszaszorulva az ezotéria világába.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, fotó: Pixabay.com