El Camino – az Út, mely lemodellezi az életed – 3. rész
Még javában járta – szó szerint – a maga Útját a vásárhelyi Tábori Orsolya, amikor egy kis úti videója kíséretében hírt adtunk róla, milyen vállalkozásba is kezdett ő. Egyedül járta végig ezt a fizikai és lelki megpróbáltatásokkal, de annál több csodával, tapasztalattal és tanulsággal szegélyezett utat, és amelyről napokig tudna mesélni. És tervei szerint fog is, mert szeretné átadni mindazt, amit látott, amit érzett és érzékelt, és szeretné mindenkinek jó szívvel ajánlani. Velünk is megosztotta legemlékezetesebb élményeit, vagy legalábbis azok egy részét. Mert ahogy mondja, ezt meg kell élni, meg kell tapasztalni.
Az Út telistele van legendákkal, mesélt is már néhányat, volna még olyan, amit szívesen megemlítene?
Az első és legalapvetőbb, a Szent Jakab kagyló, mely becses szimbóluma az El Caminonak. És nem csupán szimbóluma, de szó szerint mérföldköve, útmutatója is a zarándoknak, mert ezt követve juthat el a célig. A jelkép ezenfelül minden ott gyalogló hátizsákján vagy ruházatán ott van valamilyen formában.
Az eredeti leírások szerint ki kell menni egészen az óceánig, mondjuk Finesterrébe, bizonyítandó, hogy végigjártad a 800 kilométert, és hivatalosan csak visszafelé úton lehetne csak viselni. Ma már minden zarándok viszi magával, és nemcsak visszafelé, de az igaziak szerint csak a végén szabadna.
Jómagam ezen felül vittem két kokárdát is, hátha találkozom egy magyarral, akinek majd odaajándékozom. Így is lett, odaadtam annak a magyar lánynak, akivel az utolsó 5 napban találkoztam és bandukoltam. Illetve az utolsó előtti nap elköszöntem az úttól, és az utolsó napot külön jártuk meg.
És hogy mit vittem még magammal? Egy követ, mely szintén egy legendához köthető és szimbolikus jelentése van. Ezt a követ célzottan a régi lakásomból vittem, ahol sok rossz dolog ért, ráírtam, hogy szorongás, és az volt az első gondolatom, hogy majd bedobom az óceánba. Viszont tudat alatt hittem vagy talán olvastam is valahol korábban, hogy az út vége felé egy óriási hegy tetején lesz egy hatalmas kereszt, aminek a tövében irdatlan mennyiségű kő fekszik.
Évszázadok óta itt a keresztnél helyezik el a köveket a zarándokok a következő ima kíséretében:
„Uram! Az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő, amelyet a Megváltó lábához teszek, amely cselekedetem egyszer majd, amikor az életem tetteit elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni, amelyikben a jótettek lesznek. Legyen így!”
Aki tehát annak a tövében otthagyja a maga keresztjét jelképező kövét, az meg is szabadul a ráírt tehertől. Én is így tettem, bár az időjárás nem könnyítette meg a helyzetemet, ugyanis mindez a tomboló eső, jégeső közepette zajlott. Viszont nem csak szimbolikusan, hanem ténylegesen is otthagytam a szorongásomat, mellyel oly sok éven át küzdöttem.
A Szent Jakab kagylón kívül a zarándokútlevél is elkíséri a zarándokot az El Caminon.
Ezt a zarándokútlevelet élveztem az egészben a legjobban, hogy gyűjthettem a pecséteket.
Minden zarándokszálláson, úgynevezett alberguében és minden múzeumban adnak pecsétet, ez igazolja, hogy ott járt a vándor. Amellett, hogy nagyon motivált, hogy minél több ilyen bizonyítékot begyűjtsek, az is lelkesített, hogy minél több élményt megélhessek, minél több csodát lássak, hiszen mind a táj, mind az épületek, a múzeumok, az emberek is rengeteg meglepetést tartogattak. Játék volt tehát a pecsétek összegyűjtése, és ez volt az egyik legizgalmasabb dolog számomra az út során.
Visszatérve, mindenki irigyelte a zarándokútlevelemet, melyet – üresen – majdnem minden országban lehet kapni, itt nálunk pedig csak Szegeden és Budapesten. Az említett játékon túl pedig a zarándokútlevél további nagy előnye, hogy általa nagyon olcsón be lehet jutni minden múzeumba. Ráadásul a korábban már említett oly népszerű és a „kamuzarándokok” által megtett utolsó 200 kilométeren több olyan zarándokszállás és múzeum is található, ahová csak azok léphetnek be, akik legalább 500 kilométeren túl vannak. Ezáltal is tiszteletüket fejezik ki a szállásadók azok iránt, akik nem csupán az utolsó száz-kétszáz kilométeren kapcsolódnak be – gyakran ennek az távnak egy részét is busszal vagy stoppal megtéve – a valódi zarándokok közé.
Persze a zarándokútlevélhez is kötődik legenda. A régi történet szerint egy hányatott sorsú spanyol férfi, akinek már végképp nem volt semmije, nem volt mit ennie, betért egy templomba, hogy segítséget kérjen a papoktól, nevezetesen szállásért és ennivalóért könyörgött. A papok megszánták, majd a férfi néhány évig velük maradt ezen a helyen, ahol egyébként kóbor kutyákat fogadtak be. Az egyik szerzetes azt javasolta a férfinak, keljen útra, járja végig az El Caminot, ott majd rájön, hogy mi az élete értelme, mit is szeretne. Az illető csak bólintott és annyit kért, hogy a kutyáját hadd vihesse magával. Ők ketten hasonló viszontagságokon mentek át, mint ahogyan én is, de őt úgy kellett megmenteni, miután a kutyája „segítségért” ugatott. Másodjára is nekivágott aztán az Útnak, kiváltotta a kutyának is a zarándokútlevelet, és mikor célba ért, szerette volna, ha hű társa is megkapja a jól megérdemelt oklevelet, a Compostelát. Tudni kell, hogy az út végén az irodában biztonsági őrök, rendőrök fogadják az embert, akik a regisztrációt és az akkor kapott QR-kódot is nagyon komolyan veszik, csak a becsületes zarándok kaphatja meg a végső dokumentumot. Nos, lényeg, hogy ugyan a kutya is végigjárta becsülettel az utat, de számára nem voltak hajlandóak kiállítani a kérdéses papírt. A várakozó többi zarándok erre kiállt a sorból, hogy jó, akkor ők sem kérnek. Nagy csend támadt, amire felfigyelt a főpap és kijött, hogy vajon mi történik. Ő maga írta aztán alá az eb oklevelét is, és innentől fogva az állatok is kaphatnak efféle bizonyítványt.
Visszatérve, az út végén, már szétáztunk, az utolsó 100 km maradt hátra, majdnem elsírtam magam, mikor megláttam a jelet, aztán meg amikor már csak folyamatosan két számjegyű táv maradt a célig, az elképesztő volt. Próbáltam rá vigyázni, de ahogy látszik, megázott az útlevél. Nem érdekelt, hogy szakad az eső, hogy le kellett szednem magamról az esőkabátot, a táskát, de elszántam magam, hogy nekem kell az a pecsét.
Emlékszem ott egy nénire is, akinek szintén mindene átázott, egy szál flipflop papucsban sétált, már nem volt egy tiszta ruhája, de nevetve azt mondta, ezt már féllábon is végigjárja. Amikor célba értünk, olyan emberek álltak az iroda előtt, mintha hajléktalanok volnának, egy szál nadrágban. Mire az ember a végére jut, sok mindent el is dobál, szó szerint megszabadul a tárgyaitól, de képletesen a fejéből is sok mindent kiürít. Viszont új gondolatokkal, szemlélettel is gazdagodik, más szemmel néz onnantól a világra.
Íme, a végső zarándokútlevél: a szövege latinul van, mely hivatalos írásos bizonyítéka annak, hogy megjártam az El Camino-t, és amelyet egy egyházi méltóság aláírásával is igazol. Még a nevem is latinul szerepel az egyiken – Ursula -, mert két példány is van belőle.
Induláskor pedig ezt a találó idézetet kaptam valahol és épp rám vonatkozott.
Ez pedig a Jeruzsálemi zarándok útlevél, ez nem annyira nagyon hivatalos, de ezt is aláírta a város egyik prominens vezetője.
Arról nem is beszéltünk még, mit szólt a család, nem aggódtak túlságosan?
Nagyon féltettek ugyan, de talán mégsem, mert a család is nagy utazó, és mert tudták, hogy amit eltervezek, azt véghez is viszem. Egy óriási térképen követték az otthoniak, hogy éppen hol tartok.
Az út előtt 2 hétig direkt nem találkoztam senkivel, hogy a rossz energiáktól – melyeket a féltés, az aggódás válthat ki – elzárjam magam. Az út során végig nem írt is rám senki, csak akkor, amikor feltettem a közösségi oldalamra a videót. Azt is úgy vettem fel, hogy már azon töprengtem, hogy itt vagyok ennyi napja meg hete, ideje volna, de nem nagyon volt kedvem. Vagy úton voltam és bennem volt a lendület, vagy megérkeztem épp valahová, gondolkodtam, hogy hogy is kellene, bonyolultnak is tűnt, nem volt energiám arra sem, hogy összeszedjem a gondolataimat. Úgy vettem fel aztán azt az egyet, hogy jó, ezt most kirakom, hogy tudjanak rólam az emberek, még élek és ennyi. Ott nincs erre az embernek energiája, sem igénye.
Az Utat sem azért jártam végig, hogy mutogassam, vagy hogy elismeréseket gyűjtsek be, hanem saját magamért tettem.
Innentől fogva pedig népszerűsíteni szeretném, az esne jól, ha lenne valaki, aki tőlem informálódik, és általam kapna lendületet, kedvet, hogy végigmenjen rajta, hogy plusz élményeket, megtapasztalásokat szerezzen.
Jegyzeteket sem készített akkor, ha jól sejtem.
Bár elterveztem, de hamar rájöttem, hogy naplót ezen az úton nem lehet írni, értelmetlen,mert az átélt érzést nem lehet megírni, megfogalmazni. Mintha kívülállóként néztem volna végig az egészet, mintha álmodtam volna, de megtörtént, viszont mintha nem is velem történt volna, Azóta is minden nap ezzel álmodom, és csak jókat ezzel kapcsolatosan.
Volt közben olyan, hogy se víz, se árnyék nem volt közel s távol, csak a puszta. Kimerültem, és pont olyan volt az egész, mint egy álom, mintha nem is én lettem volna. Vagy mint a pipacsmezőn, amikor csak táncoltam a virágok között és elöntött a jóleső érzés, hogy de szerencsés vagyok, de jó, hogy itt lehetek.
Néha azt mondtam a már korábban is említett 2. héten, amikor a pszichés folyamatok zajlottak bennem igen erőteljesen, hogy szálljon ki belőlem a lelkem, és ha végigküzdötte a napot a testem, akkor szálljon vissza a lelkem. Majd ha megérkeztem, akkor visszaszáll, ezt mondogattam.
Vannak-e további célok így az út folyományaként?
Bármikor visszamennék és bárkinek ajánlom, hogy tegye meg ezt a 800 kilométert. Én egyébként is gyűjtöm az országokat, Portugália volt a harmincadik, most 30 éves vagyok. Az a tervem, hogy Portoba visszamegyek, ott is van egy hasonló út, olyan 450 km-es táv lehet, viszont nincs ennyire kiépítve, sátorral kell majd menni, ezt tervezem egyelőre.
Ami pedig az El Camino-t illeti, szeretnék a továbbiakban ezzel kapcsolatosan segíteni az embereknek, elmondani, elmesélni nekik, hogy akinek megtetszik, vagy hozzám hasonlóan hívást kap, menjen.
Sokat gondolkodtam élménybeszámolókon is, de ez hosszú folyamat, magamban is le kell, hogy ülepedjen rengeteg élmény és tapasztalat. Egyre több dolog fogalmazódik meg bennem, amióta hazajöttem, és azon jár az eszem, hogy mennyi utat meg kellene még csinálni.
Hozzáteszem, ezt bárki meg tudja csinálni, kortól függetlenül. Sokan mondják, hogy nekem volt erre időm, meg pénzem, meg hogy ehhez fel kell mondani, meg nem lehet ezt bárhol megtenni. De igen. El kell dönteni, és bárki meg tudja teremteni a lehetőségét annak, hogy végigcsinálja ezt az utat.
Visszatekintve pedig olyan, mintha minden meg lett volna szervezve úgy, hogy én nem tudok róla. Mint az élet: van egy forgatókönyv, amiről nem tudunk, de kapjuk a segítő jeleket – persze, ha odafigyelünk és hallgatunk rájuk -, mert ott kicsiben, egy hónap alatt besűrítve kapunk egy csomó információt az Életről.
Végső tanulságul pedig azt mondanám, hogy megbizonyosodtam arról, hogy az Úr vigyáz ránk, a nehézségek megerősítenek, a hit pedig minden nehézségen átsegít.
El Camino – az Út, mely lemodellezi az életed – 1. rész
A vásárhelyi Tábori Orsolya egyedül járta végig ezt megpróbáltatásokkal és számtalan csodával, tanulsággal szegélyezett utat.
El Camino: az Út, mely lemodellezi az életed – 2. rész
"Annak idején én is mindig rohantam, tanultam, mellette dolgoztam, arra törekedtem, hogy több legyek, és többre vigyem minden téren, de kicsit most megálltam, és az El Caminón átértékeltem, hogy mi a fontos. Nagyon örülök, hogy eddig sok mindent elértem, befejeztem a tanulmányaimat, de nem ez a legfontosabb dolog az életben. Ma már nem rohanok, tudok lenni a jelenben, meg tudok élni minden pillanatot."
