Ausztrál kalapban, gyöngy fülbevalóval fényképezett a fronton a női Robert Capa

Hallottak már Robert Capáról? Nyilván. És ha azt a nevet hallják, Dickey Chapelle? A legtöbben ekkor legfeljebb csak találgatnak. Pedig Dickey háborús fotós-újságíróként legalább olyan bátran ment a frontvonalba, mint a világ talán leghíresebb fényképésze. Mindketten tudósítottak a második világháborúról és a világégés után Délkelet-Ázsiában fellángoló harcokról, és mindketten a mai Vietnám területén lelték halálukat. Két nagy különbség azonban mindenképpen volt köztük: nemük és hírnevük tekintetében. Dickey Chapelle nem mindennapi történetét csak kevesen ismerik.

A találkozás után egy napig nem mosott kezet

Az 1919-ben Wisconsinban, német gyökerekkel rendelkező középosztálybeli családban született Georgette Louise Meyert már gyermekkorában is jobban lekötötték a társadalom által általában „fiúsnak” tekintett foglalatosságok, mint például a kimagasló felfedezőkedv vagy éppen a repülés.

Bár családja pacifista volt, Louise-t – talán éppen ezért – rendkívüli módon vonzotta a háború (ami persze nem jelenti azt, hogy ne ítélte volna el az esztelen öldöklést). A lány annyira jól tanult, hogy egy teljes évet átugrott a középiskolában, 16 éves volt csupán, amikor ösztöndíjasként felvételt nyert a Massachusetts Institute of Technologyba (MIT). Itt mindössze két évet töltött, mivel az elméletnél sokkal jobban vonzották az éles bevetések.

Milwaukeeba visszatérve repülőórákat vett, ám amikor folyamatosan aggódó édesanyja rájött, hogy viszonyt folytat az egyik pilótával, a nagyszüleihez, Floridába száműzte lányát. A repüléstől azonban itt sem tudott elszakadni, és hamarosan a TWA repülőgép-társaságnál kapott állást. Szemproblémái miatt azonban le kellett mondania a pilótakarrierről. Hamarosan új életcélt talált: a fotózást. A TWA alkalmazásában álló Tony Chapelle, a világ egyik első haditengerészeti fotósa vezette be a fényképezés alapjaiba. A tanár-diák kapcsolat szerelembe fordult: 1940-ben egybekeltek, és 15 éven át voltak házasok.

Dickey becenevét a Déli-sarkot repülővel elsőként elérő admirális, Richard Evelyn Byrd ellentengernagy, sarkkutató után kapta, akivel egy alkalommal kezet is rázott, majd több napig nem mosott kezet – így szól legalábbis a legenda. Chapelle saját maga azonban egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy ez volt egyik nagymamája leánykori neve. Mint azonban kiderült, ez az eredettörténet sem állja meg a helyét, így feltehetően már sohasem fogjuk megtudni, honnan vette becenevét.

Fényképész-újságíróként Dickey akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor a New York Times 1940 októberében lehozta egy tudósítását, két évvel később pedig már a Look magazinnak küldött cikkeket amerikai katonák panamai kiképzéséről. Az igazi nagy dobás lehetősége azonban a háború végén adódott a számára: képeket készített ugyanis az 1945. február–márciusban zajló Ivo Dzsima-i és az áprilistól júniusig tartó okinavai ütközetekről.

Hogy mennyire nem ijedt meg a háborús környezettől, jól mutatja, hogy Ivo Dzsimán csak a rengeteg, feje felett zümmögő méhre panaszkodott. Később, a sátorba visszatérve világosította fel „lakótársa”, hogy azok valójában golyók voltak. Itt készült egyik leghíresebb, a sérült, később felépülő William Fenton tizedest ábrázoló képe. Sebesülteket ábrázoló fotóinak közvetlen társadalmi haszna is volt, mivel ekkoriban az USA-ban megnőtt a véradások száma.

Dickey persze nem csak sérülten fekvő vagy harcoló katonákról készített képeket. A bakákat szabadidejük eltöltése közben ábrázoló képei olykor erőteljesebben hatnak a befogadóra. Míg azonban a közlegényekkel jó kapcsolatot ápolt, a tisztek nem nézték jó szemmel a jelenlétét. Miután lőtt néhány fotót az Ivo Dzsimán harcoló amerikai katonákról, egy dühös hadnagy káromkodva szidta le, hogy hátráltatja a hadműveleteket.

Felkavaró képeit ráadásul nem volt hajlandó minden újság lehozni. Dickey egész életében küzdött a katonai cenzúrával, amely meghatározott szempontok szerint válogatott a megjelenésre szánt képei közül. Az okinavai csata után elvették katonai sajtóengedélyét, így az 1950-es évek elején – annak ellenére, hogy olyan hírek is keringtek róla, hogy megfordult a koreai háborúban – férjével Európában járt, hogy megörökítse a Marshall-terv megvalósítását, emellett pedig segélyszervezetek munkatársaként dolgozott.

A kötél árnyékában

1956 decemberében, amikor a szovjetek által levert magyar forradalom és szabadságharc után még ezrek áramlottak át az osztrák határon egy jobb élet reményében, Dickey nemcsak fotósként volt jelen, hanem gyógyszerek Magyarországra történő átcsempészésében is segédkezett.

Magyar határőrök fogták el, majd Budapestre szállították a politikai rendőrség egyik börtönébe. Magánzárkába zárták, ahol több héten át tartották fogva. Ezalatt a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló összeesküvéssel vádolták, és többször is akasztással fenyegették.

1957. január 27-én a következő hír jelent meg a kommunista párt központi lapjában, a Népszabadságban: „Georgette Meyer Chapelle amerikai állampolgárt – a Life volt munkatársát – jelenleg az International Rescue Comittee (Nemzetközi Mentési Bizottság) alkalmazottját 1957. január 26-án megtartott tárgyaláson hozott ítéletével a Budapest V. kerületi bíróság tiltott határátlépés miatt Magyarországról kiutasította.”

A rövid híradásban azt már nem tették hozzá, hogy amerikaiak közbelépésére volt szükség szabadon bocsátásához.

A korábban sem szélsőbaloldali szimpátiájáról ismert haditudósító még erőteljesebben szembefordult a kommunista eszmével. Hazafias hajlamai már gyerekkorában nyilvánvalóvá váltak, kisiskolásként például iskolába menet minden reggel megállt az amerikai zászló előtt, és szalutált. Különös viselkedésével kilógott társai közül.

Későbbi élete során is amerikai hazafiként tekintett magára, mivel úgy gondolta, sehol máshol a világon nem foglalkozhatott volna egy hozzá hasonló nő azzal, amivel szeretett volna. „Bármivel foglalkozhatsz, amivel akarsz, ha annyira akarod, hogy minden mást feladsz azért, hogy ezt tehesd” – mondta 2001-es életrajza szerint Chapelle, és kijelentése akár az amerikai álom mottója is lehetne.

1958 őszén Kubában járt, hogy megörökítse Castro és követői a diktátor, Fulgencio Batista hatalmának megdöntéséért folytatott, végül sikeresnek bizonyult harcát, de az ötvenes években emellett több (polgár)háborús övezetben is megfordult, többek között Indiában, a Dominikai Köztársaságban, Algériában és Libanonban is.

Figyelme idővel Délkelet-Ázsia felé fordult, és az első nő lett, aki számára a Pentagon engedélyezte, hogy ejtőernyős bevetésen vegyen részt Vietnámban. Tudósított a laoszi és vietnámi gerillaellenes harcról, készített fotósorozatokat amerikai tanácsadókról, valamint helikopterpilótákról is. Egy 1962 augusztusában megjelent, dél-vietnámi katonákat szállító amerikai helikopterben készült képe néhány hónappal később elnyerte Az év fotója díjat a National Press Photographers’ Associationnél.

A beteljesedő „kívánság”

Dickeyt a legtöbben már messziről felismerték jellegzetes terepviseletéről: a zöld vagy terepszínű katonai egyenruha és az ötvenes-hatvanas években divatos vastag keretes szemüveg mellé ausztrál bozótkalapot, valamint gyöngy fülbevalót viselt. Utóbbi részben arra szolgált, nehogy összetévesszék egy tengerészgyalogossal, részben pedig ezzel is kihangsúlyozhatta: nőként van jelen egy alapvetően férfiak uralta területen.

„Azt akarta ezzel kifejezni, hogy ő nő, mégpedig egy olyan helyen, ahol senki sem számít arra, hogy nőkkel találkozik” – mondta Ron Chapelle, Dickey mostohafia. Sohasem kért azonban különleges elbánást pusztán azért, mert nő volt, és ennek megfelelően a legtöbben úgy kezelték, mintha az alakulat tagja lenne.

Miközben az 1960-as évek közepén megjelentek a háborúellenes mozgalmak az Egyesült Államokban, Dickey az amerikai hadsereg erőteljesebb vietnámi jelenléte mellett foglalt állást, és nyíltan bírálta az amerikai külpolitikát.

1965 őszén – Wallace M. Greene tábornok közbelépésének köszönhetően, aki elintézte, hogy kritikus hangvétele ellenére engedélyt kapjon – visszatért Vietnámba. Nem sokkal ismételt délkelet-ázsiai útja előtt nyilatkozta, hogy azt szeretné, ha meghal, akkor az a tengerészgyalogosokkal folytatott járőrözés közben történjen. Néhány nappal később pontosan ez következett be.

1965. november 4-én éppen egy járőröző szakaszt kísért Chu Laitól 16 kilométerre délre, amikor az előtte haladó tiszt működésbe hozott egy jól álcázott botlódrótos robbanócsapdát.

Többen is megsérültek, Dickeynek egy repeszdarab a nyaki ütőerét szakította át. Az életét már nem tudták megmenteni. Az utolsó, megrázó képet a vérbe fagyva fekvő Chapelle-ről kollégája, Henri Huet (aki 6 évvel később maga is a háborúban halt meg) készítette.

Dickey volt az első amerikai női háborús tudósító, aki harc közben vesztette életét, s ő volt az első női haditudósító, aki nem élte túl a vietnámi háborút. Hamvait szülővárosában, Milwaukee-ban helyezték örök nyugalomra.

Halála nem csak katonai és újságírói körökben jelentett megrázkódtatást, temetésére a National Geographic és a National Observer is küldött riportereket. Bár rövid életet élt, több mint két évtizedes munkássága rendkívüli pályafutást eredményezett.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu