“Sokszor a legnehezebb lehajtani a fejünket, és abbahagyni a kötélhúzást.” – Interjú Cseh-Herczeg Ivettel

A hét arca rovatban láttam meg Ivettet, a kedves arcú anyukát, és kíváncsian figyeltem fel az egyik mondatára, melyben arról vallott, hogy bár katona, de egy ideje nem dolgozik, mert egy fontosabb harcot vív. Erről kérdeztem őt.

Ma már egyre elterjedtebb, hogy a nők is a hivatásos katona státuszt választják. Neked mit nyújtott a katonaélet?

Én mostanra már csak a jóra emlékszem. Amit adott, az az összetartozás érzése. A főiskolán olyan élményeink voltak, ami nem sok mai fiatalnak adatik meg. A közös nehézségek, a túlélési gyakorlatok, a reggeli tornák összekovácsolták az embereket. A megpróbáltatások közben leomlanak a falak, ha valami épp nehéz, de tudod, hogy a másik ember melletted ugyanezen megy át, akkor kialakul egy sorsközösség A mai világban állandóan csökkenteni akarjuk a terheket, levennénk a gyerekek válláról minden nehézséget és stresszt, pedig anélkül szegényebbek lesznek.

Mi a Te történeted, aminek harcosaként gondolsz magadra?

Leginkább amiatt, mert kezdettől felelősséget vállaltam a gyógyulásomban. Sokan úgy vélik a gyógyítás az orvos dolga és az ő kezükbe helyezik a sorsukat, áldozatot hozni nekik, magunknak nem kell. Sok beteget látok, akik még a minimális változtatásra is képtelenek, a tüdőrákos nem teszi le a cigit, a cukorbeteg édességet eszik. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy az életmódváltás valóban nehéz. Rengeteg könyvet olvastam el a témával kapcsolatban.

Mindezek után a gyakorlatba is át kellett ültetnem, hol találom meg azokat a biotermékeket, őstermelőket, ahol a szükséges alapanyagokat elérhető áron megkapom. Ugyanez a sportolásban is. Meg kell találni az egyensúlyt, ki kell mozdulni a komfortzónából.

A harmadik harc pedig a lelki átalakulás: elengedni a haragot, elfogadni a múltat, mind – mind elcsépelt közhelyek, én mégis azt látom, hogy megtört testtel, az infúzióval a karjukban az emberek arról beszéltek milyen kiengesztelhetetlenül haragszanak valamely családtagjukra. Fontos, hogy jónak, élvezhetőnek érezzük az életünket, hasznosnak a munkánkat, örömtelinek a hétköznapjainkat, szerethetőnek a családunkat és a barátainkat. Mi veszítenivaló van még ilyenkor? Sokszor a legnehezebb lehajtani a fejünket, abbahagyni a kötélhúzást.

Hogyan derült fény a betegségedre?

Nem kellett volna, hogy meglepjen, hiszen édesanyám is mellrákban halt meg. Mégis, amikor 29 évesen érzékeny, fájdalmas, kemény lett a mellem, nem gondoltam, hogy rák lehet az oka. A biopszia eredményéért is egyedül mentem. Az első sokk néhány percig tartott csak, míg a kórházból hazafelé mentem: magam voltam a teherrel. Mire az utcánkba értem már eldöntöttem, hogy mindent megteszek, amit lehet. Bementem egy könyvesboltba, minden könyvet megvettem, ami megtetszett a rákkal kapcsolatban és eldöntöttem, hogy rájövök, mivel növelhetem az esélyeimet.

Mit jelent számodra a betegséged megjelenése az életedben?

Figyelemfelhívás volt, hogy változtassak. Lehetőségnek éreztem a változásra, amit a betegség nélkül nem léptem volna meg talán soha. Úgy gondolom, minden helyzetben arra érdemes odafigyelni, ami a mi hatáskörünk, mert változtatni csak azon tudunk. Minden más csak energiapocsékolás. Ha az ember elkezd elmélyedni a betegségek kialakulásának témájában, elég gyorsan eljut ahhoz a gondolathoz, hogy mi magunk teremtjük meg a disszonanciát a szervezetünkben. Nem kellett sokat kutatnom, hogy rájöjjek, mik tesznek boldogtalanná és nem mondom, hogy nem éreztem úgy néha, hogy eszméletlenül nagyot hibázhattam, ha ilyen betegséget sikerült összehoznom magamnak. Ezen a részen is át kell esni, szembe kell nézni azzal, amit lehet, hogy évtizedekig hurcoltunk magunkban.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy érezzem a felelősséget, de ne tegyek magamnak szemrehányást, hogy mindaz, amit találok, ne visszahúzzon, hanem segítség legyen.

Mi volt a legnehezebb szakasz az elmúlt hat évedben?

Ahogy az előbb említettem, az első sokk kezelése nagyon erős, megrázó élmény volt.
A fizikai rész is nehéz volt, amikor benne voltam, de az nyom nélkül eltűnik, amint megkönnyebbül újra a test, amint elillan a fájdalom a kemoterápia befejeztével. Már nem is emlékszel, mennyire szenvedtél, csak a felszabadulást érzed.

A másik nehézség a hit elvesztése. A félelem, ami időnként rám tört: néha azt hittem, nem fog nekem ez menni, kiderül, hogy kevés vagyok, vagy a probléma megoldhatatlan. Meg kell találni azt, ami ilyenkor képes minket talpra állítani, és ebben sokat segítettek az olvasmányélmények, a természetgyógyászok, akiknél megfordultam és persze a szeretteim. A pszichológiai tanácsadás jó lenne, ha szerves részét képezné a gyógyításnak, biztatok is mindenkit, hogy vegyen igénybe ilyenirányú segítséget, hátha a növekedő kereslet változást hoz a kórházi hozzáállásban is, és az alapkezelés részeként tekintenek rá.

Azt mondtad, hogy a lelki hozzáállásodnak sokat köszönhetsz. Mit értesz ez alatt?

Végig úgy éreztem, hogy bármilyen nehézség jött, van befolyásom az életemre, van választásom. Úgy éreztem, hogy jobban akarok élni, jobb ember akarok lenni és boldog akarok lenni. A boldog ember egészséges ember, a gyógyulás csak grátisz.

Mi volt az a pont, amikor a betegségből először gyógyulást tapasztaltál?

A kapott gyógyszerek nélkül már sehol nem lennék, életmódváltozás ide vagy oda. Minden lehetőséget és eszközt igénybe kell venni, amit jónak érzünk. 18 kezelést vettem fel egy olyan gyógyszerből, ami a többi betegnél kb. 5-6 alkalommal tudott hatásos lenni, majd náluk megindult a visszaesés. Az utóbbi időben kezdtek csak olyan visszajelzések jönni, hogy igazából, amit én hétköznapinak hittem, az nagyon is meglepő javulás. Gyakorlatilag minden orvosi kezelésre nagyon jól reagáltam. Minden 3 hónapos kivizsgálásom javulást mutatott. Lassan a teljesen reménytelen állapotból egyre elfogadhatóbb leleteket kaptam vissza. Először a tucatnyi tüdőáttét tűnt el, majd a csontáttét, a májon és mellben találhattó méretes gócok is meszesedét mutattak, én azt hittem ez tipikus, kiderült, hogy nem az.

Mennyiben változtak a mindennapjaid, mint a betegséged előtti időszakban?

Leginkább én változtam, ahogy megélem a mindennapokat. Figyelek a saját igényeimre, és nem robotként végzem a dolgom. Tudok nemet mondani. Nagy ajándék a fájdalom, mert újra megbecsülöd, amit természetesnek vettél. Nem hagyom felhúzni magam. Öngyógyító, energetizáló tanfolyamot végeztem, ami nekem rengeteg segítséget nyújtott és kipróbáltam az elérhető alternatív terápiákból szinte mindent az akupunktúrától a kineziológiáig. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki segített, különösen mert a többség teljesen ingyen vállalta a terápiákat.

Van egy kisfiad. Hogy viseli a betegségedet?

A 9 éves fiamnak gyakorlatilag mióta emlékei vannak rólam, én már beteg vagyok. Számára ez a természetes. A gyerekek remekül alkalmazkodnak, megtanulta, hogy időnként gyenge vagyok, pihennem kell. Félt is, ez természetes, sajnos ezen változtatni nem tudok, de remélem empatikusabb, megértőbb ember válik belőle az átéltek hatására.

Van-e valami hobbid?

Sok kis hobbim van: szeretek mandalákat rajzolni, amikbe ékírással üzeneteket is írhatok, szeretek összeülni a barátokkal kreatívkodni, készülni a karácsonyra, a fiammal alufólia hengerből fénykardot csinálni, jógázni, színházba járni, mikor mi jön.

Mi az a mottó, amit feltétlenül szeretnél átadni a kisfiadnak, hogy kiteljesedett, boldog életet élhessen?

Járja a maga sorsát, nem megúszva a nagy jellemformáló eseményeket. Mindenkiből egy születik, egy megismételhetetelen, ha nem vagyunk önmagunk, ez a színfolt örökre hiányozni fog az élet palettájáról.

Mi a terved a jövőre nézve?

Merészség nekem a tervekről mesélni. Orvosi szemmel gyógyult sem vagyok, sőt esélyem sincs teljes gyógyulásra, de meghazudtolnám, amit eddig mondtam, ha ez befolyásolna a terveimben. Mostanra szinte semmin nem változtatnék, megszerettem az életem és ez volt a célom, de ha még kapok időt, akkor továbbadnám, amit tanultam, tapasztaltam.

Ha egy ismerősöm rákos beteggel találkozik, mindig megadom az elérhetőségemet, szívesen beszélgetek bárkivel, erre az onkológián volt a legtöbb alkalmam, de gondolkozom szervezett formán is. Könyv írását sem tartom kizártnak, de ezzel várok a teljes gyógyulásig, úgy vélem, akkor tudok csak igazán hiteles lenni. Isten adja, hogy tudjak hatni másokra, hogy mindaz, amit átéltem végül ezt az eredményt hozza.

Legyen úgy. Köszönöm az interjút, és minden jót kívánok a tervek megvalósításához!