A nap, amikor befogadtunk egy kiskutyát a bokor alól

Megvallom, hogy szándékosan továbbgörgetem a közösségi oldalakon megjelenő Fogadj örökbe! feliratú, szomorú kis kutyafejet ábrázoló képeket. Lelkem erősségétől függően néha én is egy szomorú ikont teszek alá, hátha más látószögébe bekerül ezáltal, és ő nem csak a sajnálatig fog eljutni, hanem esetleg örökbe is fogadja őt. Ezt nem azért teszem, mert állatellenes vagyok, sőt, éppen azért, mert nagyon szeretem őket, és szenvedek a szorító fájdalomtól, amit akkor érzek, mikor meglátom a bajban lévő kutyákat, macskákat. E téren gyenge vagyok, nem akarom a világ kegyetlenségeit a szemem előtt látni. Le a kalappal az állatmentők előtt.

Pár napja éppen egy délutáni, regeneráló szusszanást tartottam, amikor megláttam a Facebookon egy ismerősöm megosztását: egy kutyacsaládnak sürgősen felelős gazdikra van szüksége. És ott virított a sok kis fekete-fehér foltos aprónép egy temetőben készült képen, ahogy egy zacskóról eszegetik a konzervet. Ó, szegények! – gondoltam, majd meg is nyitottam a bejegyzést a portrékért (ha nem akarsz befogadni kiskutyát, ne tedd, mert nem tudsz ellenállni!).

Az egyik kutyus a mostoha körülmények ellenére annyira cukin bámult bele a kamerába, hogy úgy éreztem, ebben a nagy kutyacsaládban ott várakozik a mi új kutyánk is. Ahogy megérkezett ez a felismerés, nyomban megnyitottam a férjem előtt a lehetőséget, hogy lebeszéljen róla.  Megnézte a képet, és nem beszélt le róla. Adtam még egy lehetőséget a sorsnak, hogy eltántorítson a gondolattól, és megkérdeztem a nagylányomat, hogy részt venne-e a kiskutya lelkiismeretes gondozásában. Azt mondta: igen. Megkértem, hogy gondolja át (és egyidejűleg felszólítottam önmagamat is), hiszen ott a sok tanulnivaló, ráadásul nekünk van még egy családtagként tisztelt csodálatos négylábúnk is, aki igencsak szerves része az életünknek.  Azt mondta a lányom, hogy hozzuk el a kicsit, legalább eggyel kevesebb kutyi szenved a bokor alatt. Meg fogjuk tudni oldani a feladatot.

Felvettem a kapcsolatot a poszt bejegyzőjével, és még aznap megmutatta nekünk, hol lakik a kutyacsalád. Ott volt az anyuka, az apuka és a sok kis vakkantgató ebecske. Szörnyű volt látni, hogy milyen körülmények között vannak, és a tudat, hogy még ennél is rosszabb vár rájuk az időjárásnak köszönhetően. Mi kislányt szerettünk volna elhozni, hiszen itthon egy fiú kutyánk van, és jobb a békesség (így majd ivartalanítás vár rájuk). A bokor alól csak sokadikra bújt elő kislány. Azonnal beleszerettünk.

A családunk rugalmasságának, és a világ jobbá tételére való nyitottságának köszönhetően Luna (így nevezte el a kislányom) ma már szerető gazdik körében él.

Ő Luna, aki testvéreivel a temetőben egy bokor alatt lakott

Bokor alól kimentés, fürdetés, állatorvos látogatás (azt mondta jó állapotú, egészséges a kutya, talán 5 hetes lehet), folyamatos takarítás és éjszakai gyakori ébrenlét.  Ez most a valóságom. Egy kicsit visszautaztam az időben a fárasztó kismama lét első napjaiba, amikor éjjel három óránként riadtan keltem a babámhoz. Most éjjel felriadva csittegek a nyüszögő kutyusnak, és félálomban a telefonommal világítok, nehogy belelépjek az esetlegesen elhelyezett végtermék-csapdákba. Az első éjjel után a kialvatlanságtól azt sem tudtam, hogy milyen nap van. A második éjjel szerencsére már kedvezőbb volt, de azért feszegette a komfortzónámat. (Önismereti vonalon haladók ilyenkor feltehetik a kérdést, hogy mit mutat meg ez a helyzet számukra…)

Mikor hazaértünk az új jövevénnyel, egy óra múlva már csóválta a farkát, követett bennünket, és felfedezte a mi világunkat.

A kiskutya több mint befogadásra talált. A kisebbik lányom álmát váltotta valóra. Első látásra összekapcsolódtak és barátok lettek. Második nap már jobban élvezte a fürdést is, és boldogan szökdécsel a szobában, hogy minden pillanatban mókázzon valamivel. Hol papucsot akar lopni (ami nagyobb, mint ő), hol a táska fülét szeretné elvinni. Szeret rálépni a lábunkra, és megtámadni a lábujjat. Valahányszor feltűnünk a horizonton, örömében felugrik, és farkcsóválva várja, hogy mi a következő közös feladatunk. Már indulhat is a móka.

Kicsit munkás most az eleje, hiszen bele kell rázódni az ilyen apróság körüli tennivalókba, elfogadni lelkileg, hogy eggyel több valakiért fogunk aggódni. De minden alkalommal, amikor meghitten egymásra néz a kutyus és a kis gazdija, vagy amikor meglát bennünket, és őszintén megörül nekünk, az a szeretet-látvány kárpótol a többletfeladatért.

Így kezdődött a mi közös életünk…bízom abban, hogy sok szép élményünk lesz még együtt.

Hogy mit mutat meg nekem egy kutya örökbefogadása?

1, Mindenki mindenkire hatással van. Éppen ezért fontos megválasztani, hogy milyen indíttatásból cselekszem, és mit, és hogyan kommunikálok.

2, Ne akard az egész életedet biztosra tudni. Elég, ha egy napot tudatosan végigcsinálsz. Mindig az aktuálisat…

3, Egy (befogadott) kutyus gondozása felér néhány önismereti órával (korlátok, határok, rugalmasság feszegetése).

4, Felelős gazdiként a kutya megtanít nem csak adni a szeretetet, de elfogadni is.

Úgy tudom, hogy a közösségi hálót használó lakosok megosztásainak köszönhetően átmenetileg az összes kutyus védett helyre került.