Diószegi Ágnes: a mesék által többek leszünk

– Kérlek, mesélj egy kicsit magadról: honnan jött a meseírás iránti érdeklődésed és mi a szakmád?

– Kislányként nagyon szerettem mesét olvasni, a mai napig olvasója vagyok szépirodalomnak, versnek, kriminek, fantasynak, történelmi regénynek, fantasztikus regénynek, mesének. A szüleim egyszerű emberek voltak. Akkoriban, a hetvenes években nem volt lehetőség balettre, nem tanultam hangszeren játszani, nem volt különórám rajzból. De ajándékként mindig könyvekkel leptek meg.

Igazgatási ügyintézőként érettségiztem. A saját választásom miatt kerámiaformázó szakmunkásvizsgát is tettem. Ebben az időszakban az Erdélyi Tibor által vezetett Vásárhelyi Színkör tagja voltam, ahol nagyon jól éreztem magam. Szerettem volna továbbtanulni, de 20 évesen még mindig nem tudtam, hogy hol a helyem. Végül gyerekek között kötöttem ki, óvónőképző főiskolát végeztem. Később, amikor otthon voltam a kislányommal, a szegedi Bábszínház meghirdetett egy hároméves képzést, így szereztem bábszínész képesítést. 1998-2012-ig oda kötődött az életem, vagyis a mindennapjaim része volt a mese a gyerekeim, a munkám révén. Az első mesém annak idején egy helyi újságban Gyermeknap alkalmából jelent meg Kovács Imre Attila támogatásával.

– Hány könyved jelent meg eddig?

– A Porcicák az első megjelent mesekönyvem, ami a vajdasági zEtna-Basiliscus kiadásában látott napvilágot. Még óvodában dolgoztam, amikor már írogattam ezt-azt. Egy nagyon kedves barátnőmmel, Recskó Dianával megbeszéltük, hogy ha lesz egyszer mesekönyvem, az elsőt ő fogja illusztrálni. Nagyon szeretem az egyszerű, de gyönyörűséges rajzait. Most ebben az évben egy közös 25 éves álmunk valósult meg azzal, hogy megjelent a júliusi könyvhétre a mesénk.

– Mesélj még a könyvedről: miről szól, mi adta az ötletet, mely korosztály a célközönség?

– Ezt a könyvet egy pályázatra írtam. Beszédes István a zEtna kiadója biztatott, hogy ha nem nyerek, akkor is érdemes kiadni. Azon a pályázaton sajnos nem jártam sikerrel. Ettől nagyon elkeseredtem és el is bizonytalanodtam. Aztán Vekerdy Tamás tanár úrnak odaadtam a kéziratot. Ő nagyon kedvesen bátorított, megerősített abban, hogy jó úton járok.

A könyv Lencsiről, egy kislányról szól, akinek máris nagyon sok vidám és szomorú dolog történik az életében. Megismerkedik a betegséggel, halállal, születéssel, válással, s egyéb rázós ügyekkel. Ezekről az „ügyekről” még a beszélgetést is szeretnénk elkerülni, pedig ott vannak a mindennapi életünkben, nem tehetünk úgy, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. Ebben adna támogatást ez a kis mesekönyv: ha egy családban történnének hasonló dolgok, akkor Lencsi segítségével, egy beszélgetést indíthatunk el, akár igazán nehéz helyzetekben is. Nagycsoportos óvodásoknak, kisiskolásoknak ajánlanám a Porcicákat.

– Említetted, hogy szoktál bábozni. Mesélnél erről is?

– A bábozás iránti szerelmem nem múlt el. A szegedi bábszínházban eltöltött idő alatt sok rendezővel ismerkedtem meg és sok-sok mesében volt részem, amelyek örökre nyomot hagytak bennem. Saját utamra szerettem volna térni, s ameddig lehet a bábokkal, mesékkel foglalkozni. Most ezt az utat járom, ha hívnak, megyek, írok, alkotok. A fiam nagyon kedvesen azt mondta: „Anya te polihisztor vagy! Kitalálsz, fúrsz, faragsz, festesz, ragasztasz, varrsz, megmozgatod, beszélsz, írsz, főzöl, vasalsz, takarítasz.” A vajdasági könyvbemutatóra is próbálom megteremteni a gyerekeknek, és magamnak is a bábos teret. Nagyon nagy izgalommal várom és készülődök  a december 7-én, 8-án, három helyszínen zajló eseményre, ahol óvodásoknak és kisiskolásoknak leszek a vendége.

– Milyen terveid vannak a jövőre? Más műfajban is alkotsz esetleg?

– A lányom gyönyörűen rajzol és amikor megmutattam neki az egyik mesémet, a Kutyaházi történeteket, azt mondta, hogy ezt szívesen illusztrálná. A közös munka vele egy jövőbeli vágy.

Egyébként a fiókomban vannak még mesék, állatmesék, tündérmesék. Sőt, nyáron részt vettem egy drámaíró kurzuson, és dolgozom egy drámán is.

– Mit gondolsz, miért fontosak a mesék napjainkban? Olvasnak még egyáltalán
a gyerekek?

– A mese mindennapjaink része. Én magamról csak annyit mondhatok, hogy általa több lettem.

A gyerekeimnek mindig örömmel olvastunk és mondtunk fejből mesét, ami a szókincsükön igen hamar meglátszott. A népmesék sokféle tudás rejtenek magukban, ami egy-egy élethelyzetre választ is adhat. Nem véletlen, hogy virágkorát éli a meseterápia, az ezzel foglalkozó szakembereket a felsőoktatásban is képzik már.

Igyekszem mindent megtenni, hogy azok a gyerekek, akikkel kapcsolatba kerülök, ismerjék, szeressék a meséket, hogy hallhassák, láthassák, és kedvük legyen olvasni is.