Ambrus Sándorról ír a National Geographic

Hogyan emlékszik vissza eddigi fazekaséveire?

Én 14 éves koromban kezdtem dolgozni itt, a Majolikagyárban. Bár fogalmam sem volt, hova kerülök, engedelmeskedtem édesapám kérésének és fazekasnak álltam. Ebben a szakmában hosszú ideig nincs sikerélménye a gyereknek. Szerencsésnek érzem magam, mert nagyon jó mestereim voltak, akik – kollégáimmal egyetemben – mindig azon voltak, hogy segítsenek, ha megakadtam. Így számomra nem váratott magára túl sokáig az első sikerélmény. A gyárban 1986-ig dolgoztam, miután eldöntöttem, hogy a tömegtermelésből kiszállok. Budapesten találkoztam Bod Éva Munkácsy-díjas művészasszonnyal, akivel egyedi darabokat, alkotásokat készítettünk. Öt évig dolgoztam nála. Utána úgy határoztam, hogy magam kezdek tevékenykedni. Hazatértem Hódmezővásárhelyre, akkor már ki tudtam alakítani itthon egy kis műhelyet, s ’89 óta, mint önálló kisiparos dolgozom. Amíg a környékbeli, szegedi, butikrendszer működött, azt láttam el, ám miután az megszűnt, úgy adódott, hogy a családi házam egy részében rendeztem be bemutatótermet. Elkezdtem felkutatni, utánajárni a vásárhelyi kerámiáknak és azokat bemutatni. Ez a kiállítótér 2001-től kezdve, azaz már több mint 15 éve működik.

Kiből lehet jó fazekas?

Bárkiből! De főként azokból, akik kitartóak, szorgalmasak és szeretik az agyagot. Ezt a szakmát nem lehet iskolapadban, tankönyvekből megtanulni, csak a gyakorlatban. Akkor is csak úgy, ha van a tanuló mellett egy jó mester, aki irányítja a kezét, és olykor a fejét is.

Tehát akkor a fazekasok esetében különösen igaz a mondás: gyakorlat teszi a mestert?

Semmi más!

A teljes cikket ITT olvashatja el.