Lázár János: Tisza István számomra a legfontosabb politikai példakép

Az Országgyűlés elnöke, Kövér László felkérésére Lázár János, országgyűlési képviselő beszédet mondott a gróf Tisza István meggyilkolásának 100. évfordulója alkalmából, a Magyar Országgyűlés Hivatala és a Magyar Történeti Társaság által szervezett emlékkonferencián, a Parlament Főrendházi üléstermében. A beszédet változtatás nélkül tesszük közzé:

Hölgyeim és Uraim!

Aki egy kicsit is ismeri Tisza István életművét, az tudja, hogy az ő közéleti szótárában a ’frázisnál’ utáltabb kifejezés alig létezett.  Tisza ellene volt az üres szólamoknak, a cselekvés nélküli nagy szavaknak. A közhelyeknek. A frázisokkal szembeni idegenkedését mélységesen tiszteletben tartva mondom tehát a legelső mondatommal Önöknek azt, hogy Tisza István számomra a legfontosabb politikai példakép. És meggyőződésem, hogy annak kell lennie a jelen és a közeljövő egész magyar politikusnemzedéke számára is. Tisza Istvánnak példaképnek kell lennie, ha Magyarországot – legalább lelkében és szellemében, politikai és gazdasági erejében – újra azzá a nagy állammá akarjuk tenni, amely 1000 éven át, szinte napra pontosan Tisza István meggyilkolásáig lehetett.

Hölgyeim és Uraim!

Aki Tisza Istvánról beszél, az az 1848-49, és főleg az 1867 utáni két fontos emberöltőről is beszél: a dualizmus máig ható évtizedeiről. Aki Tisza Istvánról beszél, az a Tiszákról is beszél. Egy dinasztiáról, amelynek a története szétválaszthatatlanul összeforrott a régi Magyarország, a közép-európai magyar szupremácia történetével. Nemzeti históriánkban különben egyedülálló, hogy apa és fia egyaránt kormányfő legyen. Az apa, Tisza Kálmán ráadásul 15 évig, azaz miniszterelnökeink közül a leghosszabb ideig töltötte be ezt a tisztséget. Végül: aki Tisza Istvánról beszél, az egyúttal a protestantizmusról, a kálomista ember küldetéstudatáról is beszél. Ez pedig – Kornis Gyula, a két diktatúra által is üldözött történészprofesszor megfogalmazása szerint nem más – mint, „a monumentális államférfinak az a lelki tulajdonsága, amelyből, mint valami gócpontból valamennyi erkölcsi és szellemi vonása kisugárzik”.

Tisztelt Honfitársaim!

Egy szűk időkeretbe szorított hozzászólás nem ad arra lehetőséget, hogy hosszabban értekezzünk arról, mit jelentett a 19. század végén – Tisza István pályájának indulásakor –„kálomistának” lenni a magyar közéletben. Ez a pár perc nem elegendő ahhoz, hogy mai ésszel felérjük – és az ökumenizmus szellemében használt fogalmainkkal leírjuk –, mennyire távol állt akkor még egymástól protestáns és katolikus, és milyen kivételes szorgalom és tudás szükségeltetett ahhoz, hogy a katolikus Habsburgok birodalmában egy kálomista magyar középnemes emelkedhessen az ország legmagasabb tisztségébe. Két fontos dolgot azonban megemlíthetünk és meg is kell említenünk Tisza – nemcsak megvallott, hanem mélyen meg is élt – keresztyén hitével kapcsolatban. Az egyik a hivatástudat, a másik pedig a sokat emlegetett és vitatott szabadelvűsége.

Ha megengedik, ez utóbbival kezdem. Annál is inkább, mert pontosan tisztában vagyok azzal, milyen izgalmas értelmezések – vagy inkább félreértelmezések! – alapjául szolgálhat, hogy az – általam is képviselt – nemzeti, keresztény politika épp egy olyan államférfit választ példaképnek, aki az önmeghatározása szerint liberális volt. Nos, rossz hírem van azoknak, akik könnyen „mémesíthető”, facebook-posztokká párolható, ellentmondást sejtenek itt. Ez a liberalizmus, nem az a liberalizmus.

Tisza szabadelvűsége, ha nem is indult föltétlen máshonnan, egészen bizonyosan máshová tartott, mint azoké, akiket ma liberálisnak nevezünk. Nem véletlen, hogy a mindent és mindenkit címkézni, besorolni, osztályozni igyekvő hazai közbeszéd később konzervatív fordulatot emlegetett vele kapcsolatban. Pedig a helyzet ezzel is csak úgy áll, mint a Nap meg a Föld mozgásával. Az emberek sokáig azt hitték, hogy a Nap kering a Föld körül, míg rá nem jöttek, hogy ez csupán látszat, mert a Nap rendíthetetlenül áll a helyén, a valóságban mi keringünk körötte. Valahogy így áll a helyzet Tiszával is. A világ változott körötte – mai ésszel alig felfogható sebességgel és mértékben –, ő azonban egyhelyben állt. Megmaradt annak, aki volt: „keresztyénnek, harcosnak és magyarnak”, ahogy Herczeg Ferenc írta róla.

Igen: Tisza többször változtatott a véleményén és akár a politikáján is, csak hogy az elvein, sőt a hitén soha ne kelljen. Ő maga erről az elvhűségről így írt: „Azok az elvek, amelyek megérdemlik az elv nevet, az illető személyével összeforrott valóságok…” Ezt a mondatot hadd ajánljam külön is a figyelmükbe: az elv az ember/a politikus személyével összeforródó valóság, nem szó, nem frázis csupán. Tisza mélyen – szinte vallásosan – hitt abban, hogy az ember személyes morálja és hite meghatározza egyúttal a politikáját is. Ő hitte és vallotta, hogy hitvány ember nem csinálhat jó politikát. Hogy az egyén sokféle – de elsősorban is erkölcsi – romlása nyomot hagy a cselekedetein, a politikáján is. Másfelől viszont az elvszerűség, a hazához és a hithez való hűség aranyfedezetet jelent a tetteihez, igazolja a politikáját is – ha olykor csak emberöltőkkel később is. Mint az ő esetében: akár egy évszázaddal később.

Ezért aztán mindazt, amit Tisza István helyesnek – metafizikai értelmében Jónak – gondolt, tűzön-vízen át, s ha kellett a közvéleménnyel szemben, a saját népszerűségével sem törődve képviselt. Kortársa és nagy ellenfele, Ady elsősorban ezért nevezte őt „geszti bolondnak”. Mi, a Tisza halálát követő – és az Ady által már meg nem ért – zűrzavart ismerve, részben megörökölve, már pontosan tudjuk, hogy ez mennyire elfogult és méltánytalan minősítés volt. Mert mindig könnyű bolondnak látni és láttatni azt, aki az őrültek házává váló politikai elitben egyedüliként őrzi meg a józan eszét.

Hölgyeim és Uraim!

Tisza István korabeli szabadelvűségének megértéséhez máshonnan kell hát közelítenünk. Méghozzá a Max Weber által protestáns etikának nevezett jelenség felől. Hogy a németül kiválóan beszélő, többek között Berlinben és Heidelbergben iskolázott Tisza olvasta-e eredetiben Weber, 1905-ben megjelent könyvét a protestáns hivatástudat és a kapitalista gazdasági rendszer összefüggéseiről, nem tudjuk. Véleményem szerint nagy a valószínűsége, hogy igen. Az azonban egészen bizonyos, hogy már Tisza István születése előtt, a forradalom és a szabadságharc felé haladó Magyarország légkörében vallásos tisztelet kezdte övezni a ’haza’ és a ’nemzet’ fogalmát. A protestáns azonosságtudatban már ekkor megfogalmazódott az igény, sőt a lelki parancs a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás ügyének képviseletére. Ezt pedig csak erősítette az a kapcsolat, amit a magyar protestánsok a vallási egyenlőségért küzdő szabadelvű ellenzékkel a Reformkor óta ápoltak.

A protestantizmus azonban Tisza esetében nemcsak a hazafiságát erősítő, annak értelmezési-cselekvési kereteket adó filozófia volt. A „létező feudalizmusban” – a feudális díszletek között – polgári átalakulást akaró politikussá is ez tette őt: a protestantizmusa. A protestáns, azon belül a kálvini tanokra épülő református egyház, amelynek tagja volt, ugyanis eleve nyitottabban viszonyult a 16. századtól kibontakozó kapitalizmus társadalmi és gazdasági gondolatához és gyakorlatához, mint az ezeken a területeken egyre inkább deffenzívába szoruló katolicizmus.

Tisza szabadelvűsége tehát a kálomista hitéből táplálkozó, attól elválaszthatatlan haladás-pártiság volt. Amely nem kis részben az angol mintájú, szabad kereskedelemre építő gazdaságpolitikát tekintette követendőnek. Tisza István, akinek az emlékének és szellemi-politikai hagyatékának a halálát követő kritikátlan jobboldali kultusznál csak a marxista történetírás hazugságai ártottak többet, valójában nem a régi világ utolsó óriása, hanem az új világ első nagy alakja volt – pontosabban lehetett volna.

Tudom, tudom: a tudomány világában történelmietlen a „mi lett volna, ha?” kérdés. A politika és az államigazgatás világában azonban nagyon is termékeny és tanulságos ez a gondolatkísérlet. Vajon mi lett volna, ha Tisza Istvánt nem ölik meg 1918. október 31-én? Mi lett volna, ha Tisza nemcsak a háború, hanem a háború utáni időszak, az új békeidőszak első miniszterelnöke is lehet? Mi lett volna, ha a Károlyi Mihály-féle hazárdőr politikai közjáték után nem bolsevik terroristák, hanem újra a „Vasgróf” testesíti meg Magyarországot a világ szemében, méghozzá akkor, amikor a magyar állam jövője, a szó fizikai értelmében vett megmaradása a tét?

Károlyi Gyula, a későbbi miniszterelnök – aki a Sigmund Freud által nemes egyszerűséggel csak „a leghülyébb magyar grófnak” titulált Károlyi Mihály unokatestvére volt –, így válaszolt erre a kérdésre: „A világháborút akkor sem nyerhettük volna meg, ha Tisza István helyén marad. De amint igaz, hogy a háborút tényleg nem a harctéren vesztettük el, úgy bizonyos, hogy Tisza István alatt az a gyalázatos belső összeomlás nem következett volna be minden végzetes következményével, megaláztatásunkkal, megcsonkításunkkal és szégyenünkkel.”

Mindaz alapján, amit a Tisza-gyilkosság után mi, magyarok a történelmünkből megtanultunk, csak egyetérteni lehet vele. Ha Tisza politikája 1918 után is folytatódhatott és kiteljesedhetett volna, akkor Magyarország ma – a szó minden értelmében – nagyobb és erősebb állam lehetne. Akkor nem kellett volna kerek 100 esztendőt várnunk arra, hogy ennek az országnak ismét olyan politikusa legyen, akinek a munkája révén lassan helyreállíthatjuk Magyarország tekintélyét a világban és helyreállíthatjuk Magyarország politikai, szellemi, gazdasági szerepét is Keletközép-Európában, a Kárpár-medencében.

Magyarország egy Tiszával – pláne kettővel – is előrébb jutott, mint jutna száz vagy ezer Károlyi Mihállyal. A nemzet főterén azt az elhíresült szoborcserét ezért nemcsak jogunk, de egyenesen kötelességünk volt végrehajtani. Károlyi ugyanis nemcsak a saját birtokán rendezett földosztást, de közvetve bizony Versailles-ban is, méghozzá az ezeréves Magyarország kárára. Őt tehát nem szabad elfelejtenünk, de emlékeznünk nem őrá kell, hanem nagy ellenfelére, Tisza Istvánra.

Hölgyeim és Uraim!

Tisza miniszterelnök úr protestantizmusával összefüggésben még egy fogalomról kell röviden beszélnünk, ez pedig a már érintett protestáns küldetéstudat vagy protestáns hivatásetika. Egész világnézetének, politikai hivatásának és pályájának lelki gyökerei kálvinista vallásos érzésének talajából táplálkoznak. Lelkét a predesztináció szelleme hatja át: az isteni eleve elvégzés hite, amely Beöthy Zsolt szép szavaival: „a csontjába rekesztett tűzzé izzott benne”. Tiszát emiatt gyakran írták le fanatikusnak és megszállottnak, a politikáját pedig időnként érzéketlennek is. E karakterjegyek megértéséhez nemcsak az utókor, de még a kortársak számára is Tisza István küldetéstudata jelenti a kulcsot.

A tágan értelmezett Tisza-korszakot a névadóhoz, a névadókhoz mérhető szakmai és emberi minőségű politikusok fémjelezték. Közülük az egyik, Klebelsberg Kunó így beszélt Tisza István küldetéstudatáról: „Jellemének alapvonása, legegyénibb sajátsága volt a heroikus kötelességteljesítés. A kötelességteljesítés különösen akkor, ha azt hitte, hogy a feladat odiózus (azaz gyűlöletes, hálátlan), és hogy ha a munkát maga elvégezni nem fogja, akkor másokat a népszerűség elvesztésétől való félelem fog attól visszatartani.”

Ez a küldetéstudat jellemezte életében, és bizony a halálában is. „Ennek így kellett történnie!” – ezek voltak Tisza István utolsó szavai, miközben szembenézett a rá fegyvert fogó károlyistákkal. Ekkor, 1918. október 31-én jó ideje tudta már, hogy neki az erkölcsi és a természeti halál között kell választania. Egy menekülő, az életét mentő Tisza István az előbbinek esett volna áldozatul. Maradt tehát. Maradt a vértanúságot vállalva és – ahogy Baltazár Dezső református püspök írta – „a magyar nemzet erkölcsi jövendőjét megtermékenyítve”.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisza István tragikus vége a történelmi Magyarország végét is jelentette. A magyar szupremácia végét. És annak az esélynek a sírba szállását, hogy a magyar szupremácia belátható időn belül helyreállítható lesz.

Száz év alatt nagyot változott a világ, és vele változtak a szavaink is. Ma mást jelent a liberális, mást az irredenta, mást az asszimiliáció, mint 100 esztendeje. És ma mást jelent a szupremácia is. Ma elsősorban felsőbbrendűséget értünk alatta, amelyre joga egyik népnek sincs a másik felett. Ezt egyébként Tisza is előre látta. Mintha megsejtette volna az Európa jövőjével kapcsolatos, száz évvel későbbi dilemmákat, arra figyelmeztetett, hogy: „A történelem lassan, de feltartóztathatatlan, etnográfiailag is egységes nemzeti államok kialakulása felé halad.”

Szupremáciáról tehát nem, de arról ma is lehet beszélni, hogy Magyarország újra a térség – Középkelet-Európa – vezető állama legyen. Hogy amint a Kárpátoktól északra a lengyelek, úgy attól délre megint a magyarok állama legyen a térség gazdasági, kulturális erőközpontja. És a közös politikai érdekérvényesítés centruma.

Bár Tisza István a parlamenti obstrukció ellen – egyebek között – azzal is küzdött, hogy korlátozni igyekezett az országgyűlési beszédekben felhasználható idézetek számát, még egy idézetet engedjenek meg nekem. Szekfű Gyula híres, Három nemzedék című írásában úgy fogalmaz:

„A magyarság sokkal gyöngébb, földrajzi helyzete sokkal veszélyesebb, semhogy egymagában, saját erejéből fenn tudná tartani eddigi kedvező helyzetét, évszázados hegemóniáját Középeurópa terein: ez az objektív alapigazság volt Tisza István politikai pályájának sarkköve. Igaz követője volt ebben Széchenyinek, a száműzetés Kossuthjának s Deáknak egyaránt. Hisz mindezek tudták, vagy az ország katasztrófája után megtanulták, hogy Ausztria és a nemzetiségek, azaz a nagy német hatalom és a szláv népek együtt két malomkő, melyek porrá zúzzák a mi szép évezredes Nagymagyarországunkat.”

A magyar szuverenitás megőrzéséhez, Európa nemzetállami karakterének megőrzéséhez ma is arra van szükség, hogy Magyarország – középkelet-európai szövetségeseivel együtt, bizonyos esetekben azok élén – komolyan vehető hatalommá szervezze ezt a térséget. Hogy Magyarország a térség államai számára politikai, a térség vállalkozásai és polgárai számára pedig gazdasági, kulturális, mondjuk úgy, életminőségi szempontból vonzó ország legyen. Olyan, amelynek van „gravitációs ereje”.

Tisza életművének tanulmányozása, kevés hibájának és jóval több érdemének megismerése, hatékony eszköz lehet ebben a munkában. „Ennek így kellett történnie!” – hangzottak tehát Tisza István utolsó szavai. „Mindez történhetne végre másképpen is” – legyenek akkor ezek Tisza utódainak az első szavai.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Borítókép: MTI/Szigetváry Zsolt)